"Ezerféle tehetség és adottság származhat saját elégtelenségünk érzéséből"
-- Alfred Adler
Adler pszichológus volt Freud-hoz hasonlóan, ámbár eltérő nézeteik miatt nem igen kedvelték egymást. Ha Freud képviselte a kékvérű arisztokráciát az agyturkászok között, akkor Adler volt a munkásosztály. Utóbbi eszmeisége határozottan közelebb áll hozzám, Freud-hoz én még nem nőttem fel, egyelőre biztos távolságból ismerkedünk egymással; abban sem vagyok biztos, közelebb kerülünk-e egymáshoz valaha?
Adler nem tudta elfogadni azt a freudi álláspontot, miszerint minden lelki problémánk az elfojtott szexuális vágyakra vezethető vissza. Szerinte minden ember uralni szeretné környzetét, azonban ha nem küzd az illető mentális problémákkal, a társadalomba való beilleszkedésének vágya (szociális érzékenység?) legyőzi - végső soron elfojtja - ezt a törekvését. Alapjában véve gyermekkorunkból, kisebbségi érzéseinkből (érdekességképp: Adlertől származik a kisebbségi komplexus, mint kifejezés) kell kiindulni. A gyermeknél mindenki nagyobb, és nagyobb hatalommal bír. Természetes hát, hogy minden gyereket hajt az elismerés utáni vágy és szerzett, vagy vele született gyengeségeinek legyőzése. Ha szerencsénk van és megfelelő nevelésben részesültünk, kisebbségi érzéseinket megtanultuk legyőzni és egyik irányban sem mozdult el pszichénk. Melyek ezek az irányok? Vélt, vagy valós hiányérzeteinket kétféleképpen dolgozhatjuk fel: vagy visszahúzódóak, félénkek leszünk (ha bemutatnak egy jó nőnek, nem mersz a szemébe nézni), vagy betegesen vágyunk arra, hogy ezeket a hiányosságokat, javakat, a soha meg nem kapott elismeréseket megszerezzük (vajon a kamasz, akinek szülei nem engedhették meg gyereküknek a márkás holmikat, felnőtt korában őrülten sokat költ majd efféle javakra?). Adler szerint mindkét véglet káros a társadalomra nézve, már pedig az egészséges psziché kellőképpen érzékeny szociális téren - ez tartja távol attól, hogy ön- és közveszélyes módon kompenzálja kisebbségi komplexusát (lásd Napóleon). Eddig nem is olyan bonyolult, nemigaz?
Mindig csodálkoztam azon az embereken, akiket ha megkérdeztek, mik a hosszú távú tervei a jövőre nézve, egész egyszerűen azt vágták rá, hogy "nem tudom". Tisztán emlékszem, kissrác koromban buszsofőr, majd tűzoltó, végül rendőr szerettem volna lenni - teljesen világos, ezek a sztenderd sztár-szakmák ebben a korban (a közgazdászok, jogászok, brókerek és agysebészek ekkortájt még labdába sem rúghattak). Ez természetesen a későbbiekben többször változott, sőt tovább megyek: ma sem vagyok biztos benne, mit fogok csinálni öt év múlva - egy azonban mindig biztos volt: amióta az eszemet tudom, hajtott valamiféle cél, hogy valakivé váljak. Lefogadom mindenki ismeri azt az érzést, amit egy film megtekintése után érez, kifelé menet a nézőtérről: elégedettséggel (némi izgatottsággal keverve) tölt el minket a tudat, igen, kicsit mi is úgy élünk, mint a film hőse, egy kicsit mi is olyan kozmopoliták vagyunk, mi is olyan könnyedén vesszük az életet, jövő héten nekünk is olyan jó nőnk lesz és így tovább, és így tovább.. Teljesen mindegy, mennyire valósak ezek a kijelentések, az érzés kitarthat akár egy hétig is (ezért tűznek ki minden héten új premiereket a mozik, hehe), a lényeg hogy a halvány megelégedettségen túl - sokkal mérvadóbban - fejlődésre sarkallnak: több időt áldozunk a nagyvárosi létnek, adózunk a kortárs művészeteknek, kevesebbet szorongunk, vagy éppenséggel többet járunk futni és kondizni, hogy még jobban imponáljunk a magasabb klasszisú nőknek. Vegyük észre, hogy ezáltal - ha úgy tetszik tudtunk nélkül is - a társadalom jobb tagjaivá váltunk! Záró bekezdés helyett pedig csak annyit kérdeznék: mit akart mondani Adler a fenti idézetével, ha nem ezt?!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése