"Neked milyen a jó nő?" - szegezte nekem a kérdést ma egy nagyon-nagyon bájos, ám meglehetősen fiatal hölgy. Micsoda kérdés! Létezik jó válasz? Egyáltalán létezik olyan, hogy "jó nő"? Egyáltalán létezik olyan, hogy "rossz nő"? Meglepett a kérdés, olyannyira, hogy azonnal nem is tudtam épkézláb válasszal szolgálni.. Ez egyébként - ha nem is túl sűrűn - de időnként elő szokott velem fordulni, ha csinos lányok tesznek fel keresztkérdéseket. Az vesse rám az első követ, aki még az életben nem került hasonló slamasztikába! Naugye..
"Két éve nem találtam ilyen lányt" - replikáztam, bár nagyon jól tudtam, hogy nem ez volt a kérdés. Ő is tudta, s nem is hagyta ennyiben a dolgot, így egy érdekes beszélgetés vette kezdetét, melyet a szóban forgó hölgy zárt rövidre - mennie kellett, de a lelkemre kötötte: erről még beszélni fogunk! Az efféle pozitív felhangú fenyegetéseknek sosem voltam ellenére, amire most rácáfolnék azzal, hogy megelőzve a soron következő alkalmat, itt válaszolok az ominózus kérdésre!
Részemről a válasz ott kezdődik, ahol egyes embereknél véget ér: a külsőségeken túl. Őszintén hiszem, hogy a tökéletes(nek hitt) külsőnek nem sok köze van ahhoz, amiről írni szeretnék. Ne lenne fontos a külső? Ó dehogynem - aki az ellenkezőjét állítja, egész egyszerűen nem mond igazat! Mielőtt túlságosan is belemennék a kérdés feszegetésébe, engedjétek meg, hogy kedvenc idézetemmel érveljek:
"A szépség a belső jó tulajdonságok ígérete"
Nem szeretem, ha valaki túlságosan is tisztában van azzal, hogy szép. Ami az igazat illeti, az álszent nőket sem szereti senki. Az igazi nő szép és tudatában is van ennek, ellenben nem kezeli privilégiumként azt. Kedvenc idézetemet követve általában feltételezem, ha valaki lenyűgöz természetes szépségével, hasonlókra számíthatok ha közelebbről is megismerem. Sajnos az efféle ígéretek egyre ritkábban igazolódnak be, másrészről viszont oltári nagy bajban lenne ez a világ, ha csak a szép emberek lehetnének jók és a kevésbé vonzóak híján lennének a jó tulajdonságoknak!
Tegyük félre hát a külsőségeket most rögtön! Miért? Egész egyszerűen azért, mert a szépség elmúlik. Pont.
Ennyi mellébeszélés után illő lenne hát rátérni a lényegre, nemigaz? Nos talán furcsán hangzik elsőre, de a választ nem a nőkben találtam meg, hanem magamban. Számomra az eszményi nőt az különbözteti meg a többitől, hogy általa jobb emberré válok. Jobb emberré, aki kedves mindenkivel, aki elszámol tízig még akkor is, ha az illető nem érdemli meg, vagy aki minden cselekedetével jobbá tenné a világot - és hosszasan sorolhatnám még.. A dolog valódi szépsége viszont abban rejlik, hogy erre senki sem kért meg: sem a lány, sem a legjobb barátnője, sem az anyukája. Nincs benne önzés, sem hátsó szándék, sem érdek - az ideális nő tehát számomra azért ideális, mert közvetve-közvetlenül az eszményiségre sarkall: minden problémáját meg akarom oldani, minden rossztól meg akarom óvni. Különös, de működőképes szimbiózis, mely - csekély élettapasztalataim alapján elmondhatom - igen ritkán tudatos bármely fél részéről is. Ettől azonban még így van és bízz bennem, ezerszer fontosabb számomra ez, mint az illető illata, haja, ruhatára és zenei ízlése.
Most nyilván sokan hördültek fel, hogy két olyan alapvető fogalommal sem vagyok tisztában, mint a szerelem és az eszményi Társ nagy t-vel - részben igazat is adok nekik! Számomra viszont e kettő elválaszthatatlan, így csak időpocsékolás volna ideális nőről beszélni szerelem nélkül. Az egész kényes, összetett szituáció leginkább egy képzeletbeli atomra emlékeztet, ahol is - minden nagyképűséget nélkülözendő - én volnék az egyetlen és oly' parányi atommag. Körülöttem pedig szerelem-protonok és - néha bizony óriási távolságokra - a nők, mint megannyi elektron kering rendületlenül. Néha egyik-másik a közelembe kerülhet, ekkor csodálatos, vagy éppenséggel borzalmas dolgok következhetnek be /bizony, hol vannak már azok a kémia-órák/! Az atommag viszont atommag marad, és mint ilyen, sohasem maradhat nyugalomban a pálya közepén..
