Majd holnap elolvasom a tegnapi újságot

Szerda, 9.45 körül:

A mai napom előreláthatólag rém keserves és fárasztóan hosszú lesz, ezért aztán előremenekültem a problémák elől, s a szokásosnál korábban keltem fel, hogy amire csak lehet, tisztességesen előkészülhessek. Rém amatőr dolognak tartom és utálom, ha felkészületlenül futok bele egy problémába, ezért ha lehet, kerülöm az ilyen helyzeteket. A bőséges reggeli után instant bűntudatom támadt, mivel már jó három hete hanyagoltam az edzést és egyáltalán mindenféle testmozgást kiiktattam az életemből. Sűrű három hét áll mögöttem, ilyenkor az efféle tevékenységek nem élveznek prioritást - mondván ha kimarad egy-két alkalom, nem dől össze a világ. A világ nem dőlt össze, a lustaság ellenben napról-napra újabb területeket hódított el tőlem saját magamért vívott háborúnk során, s hogy ki áll nyerésre, azt most ne firtassuk, legyen elég annyi, hogy álltam már fényesebben is! Nem szokásom délelőtt áldozni a hasprések és egykezes súlyzók oltárán, most mégis mindenáron túl akartam esni rajta a nap első felében. Még el sem kezdődött mai vesszőfutásom, máris jókora adag feszültség halmozódott fel bennem, melynek levezetésére kitűnő alkalomnak kínálkozott egy-két kiadós szériázás. Miközben az emailjeimet és a híreket futottam át az egyik szememmel, a másikkal lopva az órát figyeltem, vajon mennyi idő marad a bemelegítésre, s már le is mondtam egy-két gyakorlatról, csak hogy beleférjek az egyre szűkösebb időkeretembe. Mondanom sem kell, inkább a kiadós bemelegítésről mondtam le, mintsem kedvenc portáljaim és a flickr-oldalam bújásáról (pedig meddő próbálkozás munka előtt, fél lábbal már az utcán minden kommentre válaszolni, és az új képekre reagálni), így hát röpke egy-két perc múlva boldogan vetettem bele magam a kétszer tíz kilogramnyi acél emelgetésébe.

Pontosabban szólva csak vetettem volna, ha nem tiltakozott volna minden porcikám a korai terhelés ellen. Elkeserítő, mennyire függünk kialakított életvitelünktől, szabályainktól és szokásainktól. A szervezetem tudta, normális esetben ilyenkor még jól megérdemelt pihenőjét tölti, van ideje regenerálódni és felkészülni egy újabb viszontagságos napra. Most azonban megvontam tőle ezt a lehetőséget, ezt pedig a várakozásaimat jócskán alulmúló teljesítménnyel viszonozta. Ami máskor már-már könnyedén ment, most percekig tűnő kínlódásnak tűnt, s bizony komoly kétségeim támadtak afelől, végzek-e egyáltalán az első négyes szériával.

Aztán beütött, amire a legkevésbé sem számítottam: épp amikor már minden jól ment, s kezdtem felvenni a ritmust - sikerült úgy meghúznom a hátam, hogy kész csoda az is, hogy egyáltalán ki tudtam egyenesedni. Hamar beláttam, a mai edzésprogram itt véget is ért: irány a zuhany, majd a munkahely - és tulajdonképpen boldognak kellene lennem, hogy ennyivel megúsztam az esetet. A hiányos bemelegítést okoljam, vagy rozsdásodó izületeim bosszúja lehetett ez, esetleg a sors űz gúnyt belőlem az utóbbi napok gyanús kiegyensúlyozottsága miatt? Fogalmam sincs, és nem mondom kétszer azt sem, hogy ezek így, együtt váltották ki a malőrt. Szomorúan kullogtam hát egészen a munkahelyemig, hiába ástam elő a legütősebb dalokat az ipodom már rég elfeledett szegleteiből - sőt, ennek tetejébe még minden probléma, személyi ellentét, félelem és kilátástalanság, ami a szívemet nyomta, ott lüktetett a fejemben. Egy balul sikerült gyakorlat elég volt, hogy egy csapásra megváltoztassa a napom, mert hát ki szeret félbehagyni bármit is, amit eltervezett? Én biztosan nem, ilyen csúfos kudarc árán pedig főleg nem! Mindenki ismeri a "bal lábbal kelt fel" kifejezést, nos én bevezetném a "meghúzódott háttal érkezett munkába" frázist is, amelyet ez előbbi kifejezés hatványaként definiálnék.

Csütörtök, valamikor 10 és 11 óra között:

Mindezek ellenére a munkanapom meglepően olajozottan indult, mindenre időben előkészültem, a problémákat elsimítottam és amennyire csak lehetett előre dolgoztam, hogy rám aztán ne kelljen várni. Mégsem tudtam felengedni - talán a hátam miatt, talán a nyomasztó gondolatok miatt, vagy mert a neheze még hátravan, és mert előre tudtam, hogy nagy valószínűséggel hajnali 2 előtt nem kerülök ágyba. 

Csütörtök, 21.45:

Minden úgy is lett, ahogy sejtettem: hajnali 2.30-kor még mindig ezt a bejegyzést írtam, a sötét fellegek sem tűntek el, némi papírmunka pedig a súlyzók sorsára jutott - fére kellett tennem őket másnapra. Ma estére végre-valahára sikerült befejeznem mindent, amit szerdára terveztem - sőt ha a súlyzókon is túl vagyok, s ezúttal megúszom komolyabb sérülés nélkül, azt hiszem végre kicsit megnyugodhatok - legalábbis holnapig. Előbb azonban kinyitom a tegnapi Magyar Hírlapot és elolvasom mi történt a világban, amig a saját kis problémáimmal voltam elfoglalva. Neked pedig külön megköszönöm hogy elolvastad ma, mi történt tegnap az én világomban!

Megfelelni

Gyakran ringatom magam abba a tévhitbe - főként egy különösen balul sikerült nap után, hogy lelkem megnyugodjék - miszerint a külvilágnak mutatott arcom nem is érdemel akkora figyelmet, mint sokan gondolják. Valóban nincs akkora jelentősége a külcsínnek, de annál jóval több, mint amennyit gyakran tulajdonítottam neki. Ritkán kezdem el magam boncolgatni a kérdést, hisz' ennél azért jóval fontosabb dolgokkal is el tudom ütni az időt, hálistennek. Általában akkor kerül előtérbe a dolog, ha egy rég látott ismerős vagy egy kekeckedő "barát" érdeklődik affelől, hogy még mindig ugyanott dolgozom-e, vagy milyen autóm van, mikor házasodom már meg és így tovább, és így tovább. Megfigyeléseim szerint ezek az általánosan elfogadott mérföldkövei a sikeres életnek, legalábbis ami a környezetemet illeti. Ha most egy amerikai filmből lépnénk elő, valószínűleg még hozzá csapnám a hétvégi golfozást is, csak hogy még teljesebb legyen a kép - és mert mindig is szerettem volna golfozni.

Akkor hát milyen szerepet tölt be a rólam kialakított kép külső megítélése? Másképp teszem fel a kérdést: mennyi energiát öljek annak a Tamásnak a megformálásába, amit a külvilág lát, és látni kíván rólam? Mert - bízom benne - senkinek sincs kétsége afelől, az az ember, akit a környezetem ismer korántsem azonos azzal, aki valójában vagyok. Azt sem mondanám, hogy szerepet játszom, illetve talán mégis: az emberek szeretnek szerepeket osztogatni egymásnak, s általában el is várják, hogy a másik annak megfelelően viselkedjék. Ha nem így teszel, problémás eset vagy - rossz munkaerő vagy, nem vagy igazi barát, nem tudod mi kell egy nőnek, nem az vagy, akire vágynak, nem tudsz viselkedni, alakoskodó vagy, túl őszinte vagy, nem vagy őszinte - nem folytatnám, ha nem baj. Ha jóval fiatalabb lennék, csak legyintene mindenki: lázadó kamasz! Akkoriban sokminden voltam, de lázadó nem: mindenkinek megfeleltem, de legalábbis görcsösen meg akartam felelni. Persze mindenkinek nem lehet megfelelni, már csak azért sem, mert ha már legalább hárman vannak egy szobában, abból kettő jó eséllyel a másiknak ellentmondó dolgot akar. Kár tagadni, túl későn jöttem rá, mekkora ostobaságot csináltam, ezután következett aztán életem azon szakasza, amikor is senkire sem hallgattam és senki véleménye nem érdekelt. Hirtelen antiszociális lettem, akivel nem lehet kijönni, aki senkire sem hallgat és semmi sem érdekli. Életem korábbi szakaszában túl sokat foglalkoztam a külvilággal, aztán meg túl keveset. Korábban emberi kapcsolatokat gyűjtöttem, aztán meg a nyers tudást. Rengeteget olvastam és tanultam (nagyjából 70%-át akkor sajátítottam el annak, amiből a mai napig élek), és keveset beszélgettem. Iszonyú mennyiségű könyvet szereztem be - nem titkolom, jó részüknél csak a birtoklási vágy hajtott - a legkülönfélébb témákban, kezdve a kortárs szépirodalommal, a szakácskönyveken, szakkönyveken és a jógán át a pszichológiáig. Rengeteg mindent megtudtam a világról, de nem volt kinek elmondanom. Később, egykori barátnőm ezt úgy tapasztalta, hogy én egyfolytában kioktatom Őt és másokat is, pedig csak arról volt szó, hogy örültem, hogy végre valakinek adhatok abból, amit magamba szívtam. Ideje volt belátni, ez az életmód sem célra vezető, majd miután a kapcsolatom is megszakadt a fent nevezett leányzóval, elhatároztam, gyökeres változásokat vezetek be életemben.

Tulajdonképpen engem mindig minden érdekelt, csak az nem, ami az átlagembert. Nem érdekelt, hogy nincs kocsim, nincs a nevemen saját lakás és így tovább. Mindenkit meghallgattam illedelmesen, magamtól és magamról viszont soha nem beszéltem - nem meglepő módon ez manapság nemigen zavar senkit sem, túlságosan önzőek vagyunk már ahhoz, hogy egyáltalán észrevegyük, hogy a másik is figyelmet érdemel(ne). Ott álltam hát egymagam, hogy kicsit kiszínezzem a történetet: saját magam elefántcsont-tornyába zárva, óriási tervekkel a fejemben a jövőmet illetően. Első körben nem egészen fél év alatt leadtam 20-25kg-ot, amit kisebb-nagyobb ingadozásokkal a mai napig tartok - van okom a büszkeségre, s ez olyan változás volt, amit mindenki észrevett és elismert. Engem lepett meg legjobban a dolog, micsoda változásokat vont maga után csak ez az egy lépés: túlzás nélkül állíthatom, vonalaim mellett az egész mentalitásomat átformálta a testedzés. Korábban saját béklyóim rabja voltam, mi szerint ez vagy az úgy sem sikerülhet, kár is hát megpróbálnom, másnak sem sikerült - nekem sem fog. Rengeteg dologba vágtam bele, egy rakás új dolgot próbáltam ki és rengeteg új embert ismertem meg - teherbírásom és munkakedvem is megtöbbszöröződött. Szemmel láthatóan minden a legnagyobb rendben, minden úgy alakult, mint ahogy az egy magamfajta fiatalembernél elvárható. Félretettem az álmaimat, hogy még több pénzt tehessek félre - egy tisztességes bankszámla márpedig alapkövetelmény, ha (kis)polgári életről beszélünk. A hirtelen nyakamba szakadt energiazuhatag ellenére abbahagytam a kísérletezgetést, nem próbáltam ki magam többé semmiben, egy dologra koncentráltam, a fennmaradó időt pedig pihenésre, regenerálódásra fordítottam. Soha nem éreztem magam ilyen jól és ilyen nyomorultúl: ingerekre, új, befogadásra váró dolgokra vágytam, jó és rossz élményekre, amik üzemanyaggal láttak volna el a létemet szimbolizáló hajót, melyről nem tudtam eldönteni, hogy végre valahára révbe ért-e, vagy csak zátonyra futott?

A végső lökést azt hiszem azok a súrlódások adták meg, melyek újdonsült barátaim és köztem egyre gyakoribbá váltak. Azt hiszem Ők a mai napig nem látják be, hogy nem velem van baj, nem vagyok egy hitvány alak, egyszerűen csak másképp gondolkozunk alapvető kérdésekben. A problémát sokkal inkább abban látom, hogy mindenáron rám akarják erőszakolni (nem csak ők) az életmódjukat, az erkölcsi normáikat és konkréten a hétköznapjaikat, tokkal-vonóval együtt. Nekik ezt még mindig könnyebb megbocsátani, mint saját magamnak - mert én is pontosan ezt tettem, valaki más életét próbáltam élni a sajátom helyett; mintha egy kabátot húznál fel, ami sehogy sem passzol Rád: itt-ott szorít, máshol pedig bő. A legjobban akkor jársz, ha leveszed, így ugyan fázni fogsz, ha fúj a szél, elázol, ha jön az eső, de legalább nem fulladsz meg - vállalható kompromisszum, s egyszer mindenkinek el kell döntenie, milyen áron és mikor akar kabátot magának.

Én pedig egyelőre nem akarok, illetve fogalmazzunk úgy: lázasan keresek tovább, s bár néhány kiadós égszakadáson túl vagyok, mégis visszaadtam már jópár kabátot (pedig nem egy igen szép volt) és kész vagyok megtenni ezt ma is, holnap is, ha a helyzet ezt kívánja. Sokszor elgondolkozom azon, túl vagyok-e már életem legszebb, leggazdagabb időszakán, vagy még csak ezután következik-e? Tíz év múlva vissza fogok vágyni a mostani életembe, vagy lenézően mosolygok majd a szánalmas próbálkozások sorára? Átkozni fogom-e magam döntéseimért, vagy hálás leszek értük? Mivel nincs senki, aki hitelt érdemlően válaszolhatna a fenti kérdésekre, sem arra, hogy mi a helyes út és én azon járok-e, azt hiszem levonhatom a tanulságot és kijelenthetem: elsősorban magamnak kell megfelelnem, még ha ez néha gyökeresen ellentétes is azzal, amit elvárnak tőlem. Mennyivel könnyebb dolgom volna ha minden kabát, s benne minden ember egyforma lenne, nem igaz?

Nem igaz.

Watchmen - Ki őrzi az őrzőket?

Tetszik nem tetszik, az utóbbi időben igencsak megszaporodtak a képregények ihlette filmalkotások a mozik műsorpalettáján. A sznob filmesztéták nyílván még többet fanyalognak majd, a megszállott képregény-pusztítók pedig elégedetten dörzsölhetik a tenyerüket. A hozzám hasonló átlagpolgár pedig hol ide, hol oda kapkodja a fejét az idén nyáron igen intenzíven záporozó képregény-címek hallatán. A közelmúltig leküzdhetetlen előítélettel viseltettem a comic-moviekkal szemben, azonban tehetséges emberek bebizonyították, hogy e műfaj keretein belül is lehet maradandót alkotni. Legutóbb a Wanted kapcsán lelkendeztem olvasóimnak, a Sötét Lovag alcímet viselő legújabb Batman-film pedig már az ajtón kopogtat - s mivel július 18 óta Christopher Nolan második bőregér-mozija csúcsokat döntöget én sem hagyhatom ki az augusztusi magyar premiert. Noha rengeteg csapnivaló és felejthető alkotást is köszönhetünk a "kilencedik művészeti ágnak" (elég megemlítenem a Macskanő című borzalmat), nem árt tisztában lennünk a ténnyel - és most mindenki mondja utánam hangosan - igenis létezik igényes képregény! Egész egyszerűen ezek az alkotások nem jutnak el hozzánk, vagy ha mégis, előítéleteink, no meg jó nagy adag intellektuális sznobizmusunknak hála élből dobjuk félre az efféle műveket. Ezért aztán értetlenül állunk a "képregény-adaptáció" műfaji megjelölés előtt, pedig nem árt belegondolni, mennyire is közeli rokon eme két műfaj. Hiszen ha képzeletben kiragadunk egy-egy kockát bármely mozifilm 35mm-es kópiájából, majd egymás mellé rakjuk azokat, látni fogjuk, nincs is olyan nagy különbség egy comic strip (ilyenekkel leggyakrabban újságok mellékleteként találkozhatsz) és kedvenc filmalkotásunk között: képkockák sorozatát fogod látni mindkét esetben, melyek egy történetet mesélnek el vizuális síkon.

Ha őszinték akarunk lenni, ezen művek túlnyomó része valóban nem rendelkezik túl magvas történettel és híján van a cizellált karakterábrázolásnak is - mindenből csak annyit kapunk, amennyit a műfaj megkövetel. Ezért is szentelek ezúttal kiemelt figyelmet Zack Snyder új filmjének, mely a Watchmen című díjnyertes képregényből táplálkozik. A "díjnyertes" cimke használata olyan mindennapossá vált, főleg ha egy comic-adaptáció érdemeit kell méltatni, hogy mára teljességgel elvesztette a jelentősségét, sőt: az lenne a szenzációs, ha egy film szinopszisában háromnál kevesebbszer szerepelne, egy bekezdésen belül. A most tárgyalt képregény pedig azzal tűnik ki a tucat-darabok közül, hogy rendkívül részletesen kidolgozott karakterekkel operál, s a történet is több, egymást is átfedő rétegből áll össze. Az eredetileg hat részesre tervezett sorozatban a szuperhősök ábrázolásánál szakítottak a korábbi gyakorlattal, s egyiküket kivéve (Dr. Manhatten) mind természetfeletti képességektől mentesen éli hétköznapjait, melybe a megszokottnál részletesebben és sűrűbben nyerhet bepillantást az olvasó. Az alkotók nem titkolt szándéka volt egy olyan művet kanyarítani, amely szakít a hagyományokkal és beint a képregényeket ért előítéleteknek, miszerint azok nem többek gyerekeknek szánt bugyuta firkálmányoknál. Az őrzők világa egy alternatív Egyesült Államokat vetít elénk 1985-ből. A valóságtól elrugaszkodva Nixon immár ötödik ciklusát tölti elnöki posztjában, a társadalom szervers részét képező szuperhősök közbenjárásának hála az USA pedig diadalmat arat a vietnámi háborúban, s bár a hidegháborús bomba bármikor robbanhat, Dr. Manhatten képessegei révén az amerikaiak védelmet élveznek a nukleáris csapásokkal szemben. Másrészről viszont épp ez az ütőkártya fokozza fel a nukleáris versengést és állandóan magas szinten tartja a feszültséget a két nagyhatalom közt; s ha ez nem volna elég, a szuperhőst még az ág is húzza - magánéleti válságok, erkölcsi kétségek gyötrik, ennek tetejébe pedig maga a társadalom rúg bele a legnagyobbat, pont amelynek megóvására tette fel életét.

Snyder nehéz fába vágta fejszéjét a Watchmen kapcsán, hiszen egy nem éppen szokványos, több síkon bonyolódó és kibontakozó történetet visz filmre, mely egy meglehetősen problematikus, rengeteg feszültséget és konfliktust magában hordozó univerzumban játszódik, s ha csak nem akar túlságosan elrugaszkodni a képregény alapjaitól, igencsak le kell térnie a szakma által kitaposott ösvényről. Ha jobban belegondolok, a 300 sem volt egy szokványos képregény-mozi, habár túlságosan összetett sztorival sem rendelkezett, és a szereplők jellemével sem kellett túl sokat bajlódni. A spártaiak heroikus küzdelme azonban így volt a legkontrasztosabb, míg a szokatlan képi világ, a szakadatlan vérfürdő és a videoklip-szerű vágások számomra végképp felejthetetlenné tették a film-eposzt. Tartok tőle, itt ennél jóval többre lesz szükség, az azonban már az első előzetesből is kitűnik, a képi megvalósítással ezúttal sem lesz gond, a rendező hozza a papírformát - vizuálisan egészen biztosan el leszünk kényeztetve 2009 derekán. Mivel a bemutatóig még jóformán egy év van hátra, reményeim szerint az alkotóknak jut idejük a képregény sikereihez méltó filmet összehozni, mellyel talán végképp megváltozhatják a köztudatba égett, még koránt sem pozitív képet a vizuális kultúra kettősének eme különös összefonódásáról. Addig is itt van nekünk az új Batman-film - mert ezt a két hetet már egy lábon is kibírjuk, nemigaz?

Kedvcsinálónak: A Watchmen hivatalos oldala

Útmutató idegesítő embereknek, egy szebb közös jövő reményében

Egyáltalán nem biztos, hogy én vagyok a legmegfelelőbb ember egy ilyen fajsúlyú iromány elkészítéséhez, és megelőlegezném a bizalmat olvasóimmal szemben is, s bizton állíthatom, hogy nem tagjai a fent nevezett csoportosulásnak. Ha valami félnótás mégis idetévedne, legalább nem mondhatja, hogy számára nem tartogat semmit ez a blog. Ezt a bejegyzést kifejezetten nekik írtam: az összes antiszociális, öntelt, jellemhiányos, akaratgyenge, hazug, csúsztatós-ferdítős, pszichopata, komplexusos, infantilis, kultúrálatlan, szociálisan és/vagy mentálisan alultáplált, ideggyenge, céltalanul tengődő, másokon élősködő torz lelkületű pszichopata jól figyeljen hát!

Nem tartom magam átlag feletti fickónak a szó egyik értelmében sem, azt hiszem világéletemben kerültem a feltűnést, egyszerűen csak szerettem volna létezni, lehetőleg úgy, hogy ez senkinek se tűnjön fel. Sajnos jó pár ember nem egészen így képzeli a szociális érintkezés játékszabályait és időről időre szabályos ámokfutásba kezd, hogy a hozzám hasonló jóérzésű - és alapjában véve békés természetű - egyéneket kihozza a sodrából és megkísérelje lerántani a szintjére. Még sajnálatosabb, hogy az ilyen emberkék száma jócskán megszaporodott az utóbbi időben és nem úgy tűnik, hogy ez a tendencia a közeljövőben fordulatot venne. Nem erkölcsi tanmesét szeretnék tartani arról, hogyan éljünk harmóniában a többi emberrel, és a "jókarma/rosszkarma" maszlaggal sem fogok előhozakodni, a vallási viták határmezsgyéjét pedig még csak látótávolságon belül sem szeretném tudni. Egyetlen célom az lenne, hogy megszólítsalak benneteket, szánalmas létem mentális és szociális parazitáit, s egy szuszra elmondjam, miért is kapok hasfájást tőletek!

Először is: nem vagy egyedül! Sokan élik mindennapjaikat körülötted, köztük én is. Hagyj lélegzethez jutni minket is. Ha egyedül akarok lenni, hagyj egyedül, ha csendre van szükségem, ne énekelj a fülembe, és ne táncolj az idegeimen az eszetlen fütty-szólóiddal! Ne akarj mindenképpen magadhoz húzni, ha nekem távolság kell! Ne szólj le, csak mert másképp gondolkodom! Vésd jól az eszedbe: az egyik ember szemete akár lehet a másik ember legdrágább kincse is; ne akarj hát megszabadítani a kincseimtől a szánalmas kacatjaidért cserébe!

Másodszor: maradj a helyeden! Tőlem mindenki kap egy frappáns cimkét, ha úgy tetszik (nem tetszik..), kategorizálom a környezetemben lévőket. Ha nem lenne elég világos, a hangsúly azon van, hogy ezt én teszem. Ne próbáld meg magad áthelyezni, nem fog sikerülni és csak rontasz a helyzeteden. Nem kell minden csapatban kapitánynak lenni, amúgy meg ki akar olyan klubnak a tagja lenni, ahova nem hívták meg? Senki, nemigaz? De bizony!

Harmadszor: kösz szépen, de nem veszek semmit! Feltétlenül el akarod mondani a véleményedet velem kapcsolatban? Égsz a vágytól, hogy elláthass végtelenül bölcs tanácsaiddal? Térden állva könyörgöm: ne tedd! Elárulok egy titkot: fabatkát sem ér a tanácsod, semmibeveszem a véleményed, ha csak nem én kértem tőled. Ha még nem tűnt volna fel: igen önfejű fiú vagyok és ami azt illeti, a saját életemmel kapcsolatban igen határozott elképzeléseim vannak. Nem érdekel hát, szerinted hogy végzem a munkám, nem akarom tudni, hogy csajozhatnék hatékonyabban és úgy is én döntöm el melyik ingemben megyek este. Ha pedig mentálisan nem állsz felettem, ne akarj kioktatni; ez még a tanácsok rámtukmálásánál is súlyosabb kategória - különben is, az iskolapadból már réges-rég kinőttünk!

Negyedszer - és ez volna a legfontosabb: ne próbálj meg átvágni, vagy elárulni! Azon kevés tanácsok közül idéznék egyet, melyet végül megfogadtam: "Csak azt cselekedd másokkal, amit viszonzásul kapni szeretnél!". Oly' kevesen szívlelik meg, pedig rém egyszerű szabály - pont annyira, mint én: a vegytiszta, végletekig letisztult tényekhez ragaszkodom; csak semmi csúsztatás, mellébeszélés! Régen megtanultam, hogy az őszinte szó mindig kifizetődöbb, mint az adott pillanatban kényelmesebbnek tűnő hazugságok. Tőlem minden esetben ezt kapod - de ezt is várom cserébe, kivétel nélkül! Ha pedig rajtakaplak, hogy átversz - ugye nem kell a közhely a sánta kutyáról - biztos lehetsz benne, hogy nem lesz második lehetőség. Apró-cseprő dolgokért kár eljátszanod amúgy is törékeny bizalmamat, komoly dolgokban pedig még nagyobb arcátlanság hazudni. Ha nem vagy kibékülve velem, mond meg - egészen biztosan az is elfér a hátamon! Ha tönkretetted a holmimat, szerinted nem veszem észre előbb, vagy utóbb? Szánalomraméltó vajszívemnek hála úgy sem fogom leverni rajtad - tehát mit is akarsz eltitkolni? Amennyiben kötekedni akarsz, állok elébe - de ha ez csak akkor megy, ha többedmagaddal estek nekem, inkább lelépek. Na nem azért, mintha berezelnék, de ha nem tartod magad elégnek egyedül, ha folyamatosan visszajelzésre és utánpótlásra van szükséged, nos akkor ebben a sportban sem leszünk társak.

Töredékét sem soroltam fel annak, ami a szívemet nyomja - de talán egyet értünk - ez is bőven elég volt. Nem vásárolok barátságokat, nem könyörgöm a figyelemért, nem keresem olyan emberek társaságát, akik nem vágynak az enyémre. Ha kicsit odafigyelsz a fentiekre - semmi rendkívülit nem írtam, ha jobban megnézed - lefogadom nagyon jól megleszünk és mindketten profitálni fogunk a másikból. Azonban ha mégsem menne a dolog, akkor sincs semmi baj - én nem fogok toporzékolni, követelőzni és nem dörgölök semmit az orrod alá - csak egyet kérek: te se tégy így! Végezetül pedig ne engem okoljon, aki magára ismer soraimban - cserébe én sem okolok senkit, ha nem tette, pedig kellett volna..

Ingerszegény Hétköznapok

Az elmúlt pár napban nem írtam új bejegyzést. Magyarázkodhatnék, mintha bármi értelme is volna, de lássuk be őszintén ez senkit sem érdekel - igen, még engem sem. A hét közepén önként száműztem magam a világ elől, így nem igazán mondhatnám, hogy túl sok élmény és inger érhette érzékeny lelkemet. A semmiről írni elég nagy kicseszés volna (hoppá, most éppen mit csinálok?), panaszkodni pedig nem fogok; nem, a Hétköznapjaim nem lesz önsegítő-terápiablog, ez egyszer biztos!

Ha jobban belegondolok, nem is lenne miért siránkozni, ahogy mondani szokás: ha nincs hír, az jó hír. Az elmúlt 3, de igazából csak két nap a rendrakás jegyében telt el, több fronton is. Először is: újratelepítettem a gépemet. Na nem azért, mintha összeomlott volna - Ő sosem tenne ilyet, hisz' pont olyan mint én: nem foglal sok helyet, okos, mindig szép tiszta, nem tesz fel felesleges kérdéseket, csak teszi a dolgát! Mivel egy számítógép (különösen egy almás gép) nem lehet szerény, ezt a tulajdonságot megtartottam magamnak :) Történetesen új, sokkal nagyobb merevlemezt kapott a Kicsike és bő másfél hónap alatt rá is szántam magam a cserére. Sikeresen lepasszoltam minden felelősséggel bíró munkámat, s megmutattam a fotókat is a lányoknak, így nyugodt szívvel söpörtem le mindent az asztalról és kezdtem tiszta lappal a digitális életet az új lemezen. Természetesen lehetőség lett volna egy az egyben áthúzni az egész rendszert amit olyan szépen belaktam már, ám szerettem volna megszabadulni egy csomó kacattól, ami az idők során került hozzám. Az ember időnként igenis áldozza fel a kényelmet és a megszokást a változatosság és a megújulás oltárán - különben még baj lesz a végén!

A temérdek helynek hála alkalmam lett kipróbálni egy csomó mindent, ami korábban a szűkös megabájtok szabta keretek miatt nem jöhetett számításba. Kipróbáltam az Aperture 2-t a Lightroom helyett, felmásoltam pár albumot, amit előtte soha nem hallgattam meg majd nekiálltam összemixelgetni őket a Traktor DJ Studio-val. Persze mondanom sem kell, az eredmény katasztrófális lett, viszont iszonyú jól szórakoztam közben. Miután a cipész rájött, hogy sohasem lesz magyar Fatboy Slim, visszatért a kaptafához és elkezdte apéritif gyanánt fotókkal tömni az Aperture-t. Kedvtelenűl vettem tudomásul, hogy itt sem lesz változás: maradok a jól bevált szerszámoknál, a Lightroom sem tökéletes, de legalább ott már tudom, hol töri a kezemet.

A hátralévő idő nagy részét a monstre fotó-gyűjteményem kigyomlálásával töltöttem - még egy dolog, amire eddig sosem volt sem idő, sem kedv. Szenvtelenűl szabadultam meg korábban sikernek vélt tévedéseim bizonyítékaitól, miközben elégedetten nyugtáztam fejlődési görbém - még ha csak enyhén is - de pozitív lineáritását /holnap pedig elgondolkodom rajta, értelmes-e ez a mondat egyáltalán/. Ismételten hozzáfogtam a képeim akkurátus felcímkézésének, asszerint, hogy hova sorolnám be őket, erre azonban igen hamar ráuntam - ismét. A leveleimet is nekiálltam mappákba szedni és felülbíráltam pár régi szabályt is. Ezentúl kevesebb üzenet fogja közvetlenűl elvonni a figyelmemet a fontos dolgokról és létrejött egy feneketlen, sötét mappa azoknak a (többnyire érdektelen) hírleveleknek, amiket 90%, hogy olvasatlanul dobok a kukába. Halkan súgom meg, hogy pár ember neve is felkerült erre a listára, de természetesen azt nem árulom el, hogy kiké (és nem, nem veszlek le róla).

A rengeteg felszabadult időt pedig arra fordítottam, hogy a barátaimmal chateljek, illetve kétszer kávézni és sütizni is voltam, pofátlanúl hosszú ideig. Mégpedig a produktív idő rovására - ismét.

Rendet raktam magamban, magam után, miközben észre sem vettem és ismét ugyanabban a kaotikus rendszerben élek, mint előtte. Óriási, még kihasználatlan tereket kaptam, ahol kiélhetem magam, mégis letörlöm a képeimet, mint amikor még minden kilobyte számított.

Igazából ott vagyok, ahonnan indultam - nem történt érdemi változás semmilyen téren; s talán így is van ez jól - nem tudom eldönteni. Viszont fel a fejjel, elvégre már péntek van!

Fatboy Slim @ Balaton Sound

Mindannyian őrzünk egy szép kis listát azokról a dolgokról, melyeket mindenáron szeretnénk elérni életünk során. Az pedig teljesen lényegtelen, hogy legtöbbünk - velem egyetemben - sosem veti papírra kívánságait, hiszen kinek van kedve állandóan áthuzogatni meg nyilazgatni egy ekkora listát? Kispolgári kliséktől mentes álmok ezek, gyermeki lelkületünk egyre kétségbeesettebb jajjkiáltásai, még mielőtt végképp elsüllyednénk az egysíkú lét mocsarában.

Az én személyes listámon igen előkelő helyen szerepelt egy találkozó Fatboy Slimmel, s ezennel büszkén kijelenthetem: egy ponttal rövidült a lista, ugyanis vasárnap ha csak röpke két órára is, de létrejött a találka! Azt, hogy milyen kalandos úton sikerült jegyet szereznem, le sem írom, azt viszont mindenképpen megemlíteném, hogy legnagyobb szerencsémre a lehető legjobb társasággal érkeztem Zamárdiba - ez pedig úgy gondolom nem elhanyagolható szempont egy ilyen fontos eseménynél. Ahogy a művelt angol mondja - "sharing is good"; már pedig közel nem mindegy, kivel osztod meg életed talán legnagyobb zenei élményét, jól mondom? Ha nem megfelelő emberekkel lettem volna ott akkor, most minden bizonnyal egy csöppet keserű szájízzel írnám ezt a postot. Erről azonban szó sincs, így örömmel csapok a billentyűk közé, jöjjön aminek jönnie kell!

Fatboy Slimet (polgári nevén Norman Cook, született 1963. július 13-án, Quentin Leo Cook néven) bemutatni nem egyszerű feladat. Egyrészről aligha találni valakit, aki sosem hallott volna a virgonc lemezlovasról, másrészről annyi mindent lehetne Róla írni, hogy az ember azt sem tudja, hol kezdje. Élete korai szakaszában igen messze állt a keverőpulttól és a lemezjátszóktól: a Disque Attack nevű rockbandában püfölte a dobokat, majd kicsit énekelgetett is - miközben szociológiát és politikát tanult. A Disque Attackot a Housemartins követte, melyet barátjával hozott össze 1985-ben, de rövidesen innen is mehetnékje támadt - ezúttal végképp hátat fordítva a rock-zenének (előtte még összehoztak egy slágert Happy Hour címmel). 1988-ban Brighton felé vette az irányt, hogy azzal foglalkozhasson, ami igazán érdekli. Megalapította hát a Beats International-t, mely nem is tekinthető igazi bandának, inkább afféle laza összefonódásnak egy maroknyi stúdió-zenésszel karöltve. A kapcsolat gyümölcse egy újabb nr. 1 sláger a Dub Good To Me lett. Mondamom sem kell, Cooknak megint mennie kellett - a következő állomás a Freakpower nevű duó Ashley Slaterrel, szerzeményeik közül pedig a Turn On Tune In Cop Out-ot emelném ki, melyet a Levi's is felhasznált egyik kampányukhoz. Soron következő lemeze ezúttal egy szóló-album, melyet már Pizzaman néven jegyzett; az albumról három szám is felkerült az angol listák élére, én most csak a Happy Hour-t emelném ki név szerint. Ha már kellőképpen beleszédültél a sok művésznévbe és lehetetlen sláger-címbe, megnyugodhatsz, nem vagy egyedül. Még a Guiness Rekordok Könyve is megemlékezett a fickóról 1997-ben, miszerint egész pontosan hét különféle névvel sikerült befurakodnia a brit Top 75-be - ebben pedig nem akadt párja. Kár hibáztatni ezért Norman-t, hisz' ekkor még javában kereste önmagát, nem csak a zenében - legalábbis engem erre enged következtetni ez a temérdek név.

Nem kellett túl sok időnek eltelnie és megszületett végre Fatboy Slim, Vele együtt pedig az a sajátos stílus, amiért annyira, és annyian imádjuk Őt. Debütáló albuma, a Better Living Through Chemistry azonnal meghozta számára a sikert és az elismerést, innentől kezdve töretlenül ívelt felfelé Norman csillaga - változatlan néven és többé-kevésbé azonos stílusjegyeket követve. Miben rejlik Fatboy Slim sikere? Elsősorban szerintem abban, hogy a mai napig hiteles, amit művel, és ahogyan műveli. Viszonylag egyszerű eszközökkel, de iszonyúan gazdag zenei anyaggal a tarsolyában és - nem utolsó sorban - elismert művészek segédletével dolgozik (elég ha csak Macy Gray-re gondolsz), így sosem válik egyhangúvá - ami műfaját nézve nem kis szó, lássuk be! Azonban Fatboy Slim nem lenne Fatboy Slim, ha nem bizonyítaná be minden egyes alkalommal, ahányszor csak a pult mögé kerül, hogy még mindig Ő csinálja a legőrültebb bulikat a Föld kerekén; gondoljunk csak a második Big Beach Boutique-ra, ahol a tervezett 60.000 helyett közel 250.000 party-arc özönlötte el a patináns Brighton Beach-i mólókat - nem kis fejfájást okozva a rendőrségnek, amely pár évre ki is tiltotta a rendezvényt a partról.

Szerencsére ilyen radikális lépéstől nem kellett tartanunk a magyar rendfentartó szervek részéről - bár lefogadom az őshonos tihanyi polgároknak lett volna egy-két keresetlen szavuk az angolhoz éjfél környékén - de az időjárás miatt komoly fenntartásaim voltak, azonban az égiek ezúttal kegyesek voltak hozzám. Szeretném leszögezni, hogy sokakkal ellentétben én nem a Balaton Sound harmadik napjára váltottam belépőt, hanem Fatboy Slim 2 órás set-jére, ezért aztán csak este 20.00 körül került az ominózus karszalag a csuklómra. Épp idejében, hogy Zagar ismét meggyőzzön, igenis itthon is lehet igényesen űzni ezt az ipart! Azonban - bocs, Balázs - ez a post most Norman-ről szól, úgyhogy ugorjunk is két órát - ennyi idő alatt sikerült pár ismerőssel összeakadni és egy tisztességes sajtos-tejfölös lángost is begyűjteni - hiszen ez mégis csak a Balaton-part! Ezúttal sem hazudtoltam meg önmagam: győzött a marketing mindenható hatalma és azonnal beálltam a leghosszabb sorba, amely a "FASZA A LÁNGOS!" feliratú egység felé kígyózott. Mr. Cook ezúttal pontos volt, megkockáztatom: korábban is kezdett, méghozzá a Praise You-val, ami véleményem szerint telitalálat volt - természetesen ha mással kezd, akkor is ezt írom, ez tiszta sor. Zamárdi felé az úton azon tanakodtunk mivel kezdi setjét, hány saját szerzeményt rak fel és egyáltalán mire számíthatunk majd? Röviden: azt kaptuk, amire számítottunk. Ezt alátámasztandó, saját elmondása szerint azt játszotta, amit a közönség (azaz én) hallani akart; ennél frappánsabban pedig nem is lehetne egy mondatban összefoglalni az estét. Alapjában véve azzal emelném a többi DJ fölé Fatboy Slim-et, hogy a nevével fémjelzett Big Beat-stílus vonalait követve pakolta a világegyetem legkülönfélébb zenéit elénk, miután addig formálta, gyúrta vagy éppen ütötte-vágta azokat amíg nem illettek be a sorba. Ebből az aspektusból nézve az ember egy alaposan, előre kigondolt koncepciót keresne a produkcióban, azonban aki ott volt, érezhette, mennyire élt a show, s milyen érzékeny reagált Cook a közönség reakcióira. Az első fél óra véleményem szerint ismerkedéssel telt, a lemezlovas kiváncsian pakolta fel portékáit és viszonylag gyorsan váltott - a közönség is ízlelgette az élményt, amit eddig - döntő többségünk - csak levadászott mp3-akból vagy a Big Beach Boutique DVD-kről ismerhetett. A megszerzett információk birtokában már biztos kézzel választott bele a zenékbe, amelyek így a kellő ideig pöröghettek, hogy biztosan kifejtsék hatásukat. Hatásfokozóként megemlíthetném Norman állandó idétlenségeit, melyekkel a nagyérdeműt szórakoztatta: közvetlen, néhol infantilis ámde végig pozitív energiát sugárzó megjelenésével és laza gegjeivel erősítette közönségében a Fatboy-érzést, mely a Praise You első taktusától kezdve ott vibrált a levegőben - a temérdek lángostól, gyrostól, krumplitól és ki tudja még mitől megfáradt olaj szagával és a nekünk oly' kedves Balatoni nyár illatával keveredve. Nos, ezt adtuk hozzá mi, magyarok a Fatboy-feelinghez - mondom ezt nem is biztos, hogy olyan keserű szájízzel. S mit adott nekem Norman Cook? Két végigtombolt órát - családapa útitársam és kedves felesége is tisztességgel tartotta a tempót, maximális tiszteletem Nekik ezúton is, egy frappánsan összedobott válogatást - mellyel remélhetőleg tovább szélesedik majd zenei spektrumom - kezdve a saját szerzeményekkel, House of Pain Jump Around-ján át a korábban sohasem hallott egzotikus slágerekig (Rap Das Armas - lásd a post végét!). Ami azonban talán ennél is fontosabb, nem távoztunk üres kézzel Zamárdiból: Norman Cook pozitív életfelfogásából és kisugárzásából két óra alatt olyannyira jól lehetett lakni, hogy még útravalónak is csomagolt nekünk belőle, s remélem legalább a nyár végéig kitart majd.

Búcsúzóul ha van kedved, hallgasd meg a kétórás szet legemlékezetesebb és legbugyutább számát - mely Brazíiliában óriási siker, én őszintén bevallom eddig még az életben nem hallottam :)

Gumicukor

Ma érdekes (érdekes? egy fenét érdekes!) felfedezést tettem, miszerint az időt rengeteg, sokkal értelmesebb egységekben is mérhetem másodpercek vagy éppen órák helyett. Vegyük például a gumimacikat - mindenki szereti a kis színes macikat, igaz? Történetesen nálam ez erősen hangulatfüggő, van hogy rá sem bírok nézni, máskor pedig hármasával lapátolom be őket színtől és formától függetlenül. Perpillanat ez utóbbi állapot az uralkodó, de ez most nem is olyan fontos. Gumicukrot enni jó dolog, nagyon jól mutatnak a kis színes, rugalmas és fényesre viaszolt dögök - fogalmazzunk úgy, vizuális síkon támadnak első körben. Aztán - hála a sok ízfokozónak és a cukornak (elnézést édesítőszernek) - isteni finomak! Természetesen, mint minden gumi-ínyencnek nekem is megvannak a kedvenc színeim, történetesen a piros és a narancs, de például a fehér és a citromsárga macikra nézve jobbára ártalmatlan vagyok: csak végszükség esetén fanyalodom rájuk. Azonban vegyük észre, a gumicukor-evészet erősen pótcselekvés jellegű - én személy szerint még sosem ültem le csak úgy színes macikat rágcsálni. Ennél fogva aztán kitűnően lehet minden tevékenységet aszerint osztályozni, hány maci életét oltom ki közben.

A fenti eget rengető bölcsességre zuhanyozás közben figyeltem fel, mely tevékenység egészen pontosan 3 (három) maci elfogyasztása alatt ment végbe. Figyelemreméltó, és a társadalom számára kétségkívül nélkülöhetetlen kutatásaim eredményeiként a következő számadatok birtokába jutottam:

- Kávéfőzés: 1 maci

- Mosogatógép megpakolása /terítékek számától függően/: 1, illetve 2 maci

- Napi sajtó elolvasása /a külpolitika napi állásától függően/: 3-4 maci

- Egy-egy epizód a kedvenc sorozatomból: 5-6 maci, ha reklám is van: 8 maci

- Egy fotó retusálása átlagosan 1 maci, ha portréról van szó, bizonyos esetekben 2 maci

- Egy átlagos telefonbeszélgetés lezavarása maximum 2 maci életébe kerül /ha álcázni kell a majszolást, csak egyre jut idő/

Vannak szabályok is, természetesen! Először is, tilos a portékát egyben lenyelni. Másodszor, tilos a macikat más édességgel keverni; a többi szabály pedig annyira jelentéktelen, vagy érdektelen, hogy le sem írom. Tulajdonképpen ez az egész gumimaci-mizéria teljesen felesleges és értelmetlen - ellenben két nap alatt ismét úgy rászoktam ezekre a kis színes bigyókra, hogy fel sem tűnt, mennyi teljesen felesleges - és felteszem káros - anyagot tömtem magamba teljesen önként és dalolva (tényleg, egy Rolling Stones szám hány maci?). Arra azért jó volt ez az egész mizéria, hogy ismét elgondolkozzam azon, mennyi mindent fenntartások nélkül megeszek, s itt most egyáltalán nem az édességről, vagy az étkekről van szó. Teljesen átszoktunk a műanyag életre, elég csak a közvetlen környzetemben körülnézni. A moziban termékeket nézünk, jobbára mondanivaló nélkül; a rádióból végtelenül leegyszerűsített, futószalagon gyártott popzene szól, a dalszövegeket jobban jársz, ha meg sem érted - feltéve ha van egyáltalán. A könyveket kilóra mérik a boltban, nem tartalomra (abszolúte nem számít mi van a lapokon, csak az oldalak meg a színes képek száma dönt), az újságok szűrik és manipulálják a híreket, a tv-ről pedig jobb, ha nem is beszélünk.. Én pedig tömöm magamba a gyümölcsös ízű és szagú zselatin-mackókat, ahelyett, hogy ennék egy barackot vagy pár szem epret. Persze a gyümölcsök meg gázzal érleltek, esetleg génkezeltek hogy annyira tökéletesek és nagyok legyenek, hogy biztosan betedd a kosaradba őket. Hogy ne csak ujjal mutogassak, bevallom én sem vagyok ártatlan ebben a játékban: válogatás nélkül az összes fotómhoz hozzányúlok, megretusálom őket - így eltűnnek a bőrhibák, harsányabbak lesznek a színek, drámaibb hatást kölcsönzök a magas kontraszttal és még felsorolni is sok, miket művelek a "siker" érdekében. Az idézőjel azoknak a keveseknek szól, akik megtanulták értékelni a tiszta dolgokat tökéletlenségeikkel együtt, s nem engedik becsapni magukat - nekem sajnos ez nem mindig jön össze. Ezek az emberek megkeresik azt a pár képemet, ami valóban jól sikerült és nem kellett feljavítanom mindenféle trükkel, vagy fennmaradnak hajnali 2-ig, amikor az értékes filmeket adják a csatornák, de ők azok, akik kétszer annyit fizetnek a bio-barackért, vagy éppenséggel nem a borító alapján választanak könyvet hétvégére.

Végső soron hálás lehetek a gumimaciknak, ismét eszembe juttatták, hogy sokszor milyen gyarló vagyok és felszínes. Ma elfogy az utolsó zacskó cukor, holnap pedig megnézek egy tartalmas filmet, ezúttal cukor, szirup és hozzáadott aromák nélkül! A fotóimat azonban - tartok tőle - ma is, holnap is retusálni fogom - mert én sem vagyok hibátlan, nem úgy mint ez a piros gumimaci a kezemben: ez mindig makulátlanúl fényes és tökéletes maci-formájú - ráadásul az íze is mindig ugyanolyan jó! Már majdnem annyira jó, mintha egy igazi gyümölcsbe harapnék..

A bejegyzés megírása során 8 gumimacit fogyasztottam el. Na jó, tizet.

A René Lacoste legenda

Kétlem, hogy bemutatásra szorulna az a brand, amely ugyanúgy a tápláléklánc előkelő helyén tanyázik a divat őrült világában, mint ahogy a tőle elválaszthatatlan hüllő saját territóriumán belül. Azonban mennyit tudunk az emberről, akinek a krokodilos pólókon kívül még megannyi mindent köszönhet a tenisz-társadalom? Korántsem annyit, mint gönceiről - ezt bármiben lefogadom - pedig a "Krokodil" legendája legalább ennyire izgalmas, s ezt rögvest be is bizonyítom!

Az egész 1927-ben kezdődött, amikor is négy lelkes és kellőképpen pimasz francia tenisz-tehetség - a csúfos 5-0-ás, és az azt követő 4-1-es vereségre rácáfolva - elorozta a Davis Kupát az amerikaiktól. Ők voltak a tenisz-világ "Négy Muskétásai" - név szerint Jean Borotra, Jacques Brugnon, Henri Cochet és végül de nem utolsó sorban a zseniális René Lacoste. A győzelmet - mint minden valamirevaló nőt - nem megszerezni nehéz, hanem megtartani; a francia négyesnek ez '27-32-ig sikerült is, ennél tovább csak az USA bajnokai bitorolták a címet - semmi kétség nem férhet hozzá, igazi klasszisokról van szó - akik mindent megszereztek, amit csak akartak, feltéve ha volt olyan, amilyük nincsen. Az igazat megvallva Lacoste híján volt valaminek, ami a három társának már megadatott: nem volt saját bejáratú beceneve! Fogalmam sincs, mennyire érdekelte ez a derék franciát - szerény véleményem szerint magasról tett rá - azonban a sors ezúttal is kegyes volt hozzá: egy igen fontos meccs előtt fogadást kötött kapitányával, miszerint ha nyer, jutalmul egy krokodil-bőr táskával jutalmazza meg amaz. Természetesen René nyert, a csapatkapitány pedig szavatartó ember volt, így hát Lacoste két ajándékkal is gazdagabb lett. A táska mellé az amerikai közönségtől bezsebelhette a tekintélyt parancsoló "Krokodil" becenevet - kitartó játéka, makacs habitusa miatt és mert ha pályára lépett, sosem engedte el "prédáját".

A Krokodil a pályán

Lacoste fenti erényei és eredményei révén már bőven kiérdemelte, hogy csak a legnagyobbak közt emlegessük, azonban Ő nem érte be ennyivel. Nem csak a pályán remekelt, szellemi tőkéjét is bevetette, s csakhamar bebizonyította, hogy más területeken is terem babér számára. Ügyes kezű jóbarátja, Robert George meglepte egy krokodillal, melyet arra a blézerre hímeztetett fel, amelyet a tornák alatt viselt. A pályán sem szívlelte az egyen-öltözéket, s arra gondolt, miért kellene a legnagyobb játszmák közepette a hagyományos és mindemellett rém kényelmetlen (és unalmas) göncöket viselnie, amit a szövetség aggat rá? Tervezett hát magának újat - így született meg a klasszikus tenisz-póló, melynek anyaga laza szövésű pamut volt ("petit piqué") hogy jól szellőzzön és szivacsként szívja magába a verejtéket. Ezek a hagyományosan fehér és rövidujjú, bordázott gallérú pólók azonnal óriási sikerre tettek szert, olyannyira, hogy a textilgyáros André Gillier támogatásával megalapították krokodil-emblémás póló- és sikergyárukat a La Chemise Lacoste-ot. A többi már történelem.. :)

A történetnek azonban itt még mindig koránt sincs vége.. A "krokodil" nem csak a ruhákkal volt elégedetlen! Akkortájt az ütők még fából készültek, nehezek voltak és a fogásuk sem volt az igazi. Rájött, ha ragasztó-szalaggal tekeri körbe a markolatot, annak jobb lesz a fogása, s biztos kézzel fogadhatja a legaljasabb szervákat is. Ezt a ravasz húzását egy szempillantás alatt elleste mindenki a pályán, de Lacoste nem érte be ennyivel; 1963-ban - nem kis meglepetést okozva a tenisz-társadalomnak - egészen formabontó ütővel rukkolt elő: a fával ellentétben ez cső-keresztmetszetű acélból készült. Találmányát levédette, s Európában a Lacoste égisze alatt, Amerikában pedig a Wilson-nal karöltve árulni kezdte. A siker nem maradt el, meccsek százait nyerték a T-2000-esekkel. Az erkölcsi és anyagi siker pedig újabb és tökéletesebb ütők készítésére sarkallta a mestert. Végezetül tényleg csak egy mondatban említeném meg, hogy a labda-adagoló gépek megszületésében sem vétlen a fickó: még a huszas évek végén, két meccse közti felkészülés idején kacérkodott a gondolattal, mi lenne ha egy adogató masinéria segítségével tökéletesíthetné ütéseit? A remek gondolat nem hevert sokáig parlagon, meg is alkotta a gépet, melyre mint minden adagoló-gépezet ősére tekinthetünk vissza könnyes szemmel.

A legendás label

Ha csak minden második soromat olvastad el - és ebben az esetben igazán szégyeld magad - akkor is tisztában kell hogy légy vele, nem mindennapi ember volt René Lacoste; személy szerint pedig bízom benne, ha legközelebb belebújsz egy krokodil-emblémás holmiba, nem csak a vegytiszta stílust viseled majd Magadon, hanem az alkotás szűntelen vágyát, a késztetést hogy az átlag fölé kerekedj - és ott is maradj; nem kétséges, hogy a "Krokodil" már ott van - 1996 óta egészen biztosan.

Harcsa Veronika (Quartet)

Hallatlan, hogy a legjobb dolgokról mindig lemaradok, mint a borravaló.. Sebaj, a mondás is úgy tartja: jobb későn, mint soha. A címben szereplő leányzó (és négyese) a tegnapi napig - bevallom férfiasan - tökéletesen ismeretlen volt számomra. Azért ez sem teljesen igaz, a Too Early c. számot számtalanszor hallottam az MR2-ön, csak éppen nem figyeltem rá oda, hogy kit hallgatok.. Egy biztos, Veronikára érdemes odafigyelni és ezt nem csak én látom (hallom?) így!

Harcsa Veronika 2004-ben kezdte tanulmányait a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Jazz-tanszékén (hol másutt?), saját nevét viselő zenekara mellett tagja az Erik Sumo Band-nek, de olyan együtteseknek is énekelt már, mint pl. a Colorstar, a Korai Öröm, vagy a Budapest Jazz Orchestra. A közönség mellett a szakma is elismeri, példának okáért 2007-ben elnyerte a Budapest Fringe Fesztivál a "Fringe Legjobb Hangja" díját, emellett rendszeresen megjelenik fesztiválokon kishazánk berkein túl Ausztriában, Franciaországban, Németországban vagy éppen Izraelben. Akik ellátogattak idén a Volt fesztiválra, továbbá valamennyire is fogékonyak az igényes smooth jazz-re, nos ők abban a szerencsés helyzetben voltak a minap, hogy élőben hallhatták a kisasszonyt.

Azonban akik velem együtt nem voltak ott Sopronban, ne csüggedjenek - a kvartett két albuma is elérhető, név szerint a debütáló Speak Low és második, már Veronika szerzeményeit tartalmazó You Don't Know It's You. Ez utóbbi korongról származik a már emlegetett Too Early c. szám is, amely minden kétséget kizáróan a legpopulárisabb, azonban a többi 12 miatt sincs okunk panaszra, sőt! A címadó dal mellett személyes kedvencem az If You, illetve az All That You Say c. szerzemények, de mind-mind ideális társ egy jó tea mellé olvasáshoz, blog-íráshoz, vagy - egy kicsit halkabbra hangolva - nyár esti baráti beszélgetések kísérőjének; feltéve ha arra érdemes társaságba keveredsz.

Az előrelátó művésznő - nagyon okosan - az angol nyelv mellett tette le voksát, ezzel kikövezve az utat a világsiker felé, aminek vitathatatlan és első jeleként a rendkívül sikeres japán debütálást emelném ki - de csodálkoznék ha itt megállna a diadalmenet! Személy szerint nagyon szurkolok, hogy a második album még több polcra felkerüljön, azonban ne csak külföldön, hanem ami talán még ennél is fontosabb: idehaza is. Nem járja, hogy amíg Norah Jones nevét mindenki ismeri, a smooth jazz magyar üdvöskéje már korántsem kap ekkora reflektorfényt!

A hölgyemény saját honlappal is rendelkezik, de ami talán még ennél is fontosabb, a dalok.hu portálon keresztül Te is beszerezheted a második albumot, igen baráti, 1200 ft-os áron. Aki hozzám hasonlóan most ismerkedik a kortárs jazz világával, ragyogó kiindulási alapra lel a Harcsa Veronika Quartet munkásságában és akkor sincs semmi baj, ha ennél tovább már nem is merészkedünk, mert nagyon jól tudom: Verával bármikor eltölthetek egy kellemes estét a jazz selymes világában.

A szerző Vancsó Zoltán és Lenard Tamás képeivel dobta fel a bejegyzést, köszönet értük!

Szép kilátások

Ma törvényszerűen rosszkedvűnek és morgósnak kellene lennem, ám mégis kirobbanóan jó a kedvem. Pedig minden okom meglenne a borús hangulatra - kezdve azzal, hogy alig aludtam pár órát, azon át, hogy sokáig melóztam és végül mindennek tetejébe még kávét sem kaptam. Pont olyan nyomorult ébredés volt ez is, mint bármelyik a héten. Ha a statisztikát figyelem, éppen rámfért már egy kis pozitív löket - de látszólag semmi sem indokolná, hogy pont a mai nap történjen így. Túl sokat nem foglalkoznék a kezdettel, onnan folytatnám, hogy kiléptem az utcára - mert hát tegye fel a kezét, akit érdekel életem azon szakasza, amely az ébredés és a cipőfűző-bűvölés közt telt el? Begyűrtem hát a kulcsaimat a táskám egyik rekeszébe - ahova szoktam, előkerestem a napszemüvegem, ahonnan szoktam; majd elvigyorodtam.. Az a kellemes, finoman bizsergetően hidegen-meleg nyári szellő csiklandozott meg, amivel talán idén még nem is találkoztam. Borzasztóan utálom a nagy nyári melegeket, az a fajta ember vagyok, aki a hideget jobban viseli, mint a kirobbanó hőséget (azért várjuk meg, mit írok majd erről télen). A reggeli szél és én pillanatok alatt a legjobb barátságban lettünk, mintha csak azt akarta volna mondani: "tudom, hogy korán kellett kelned, ráadásul feleslegesen és még kávét sem főzött neked senki, de itt vagyok én; megsimogatlak - ugye milyen csodás érzés? Legyen ez ma a te napod, mosolyogj!"

Ezért mosolyogtam hát. Most pedig itt ülök a helyemen, Beck-et hallgatok (az album címe Modern Guilt - tele van nyári szellős számokkal), a bal kezem ügyében pedig egy csésze friss kávé gőzölög. Az úriember, aki miatt ilyen korán keltem, persze késik egy órát; ezért aztán van időm kényelmesen megírni ezt a postot, elolvasni a mai sajtót és cseverészni a pajtásokkal egy kicsit. Ja igen, hogy mi ez a gyűrű balra fent? Ezt kapom magamtól ajándékba, és a mutató-ujjamon fogom hordani, amúgy Hank Moody módra. Most miért ne lenne jó a kedvem?

Nikon D700: D3-as apától és D300-as anyától

Jó egy hete (vagy még több) szinte minden nap olvasni lehetett a japán cég második full-frame-es gépéről az állítólagos D700-asról. A blogok és portálok lehoztak egy-egy újabb kémfotót, aztán másnap bebizonyították, hogy csak photoshop-maszatolás az egész. Ma reggel azonban a Nikon véget vetett a mismásolásnak, és bejelentette új gyermekét a nagyérdeműnek. Szerény személyem egy D80-as masina boldog és elégedett tulajdonosa, idestova több mint egy éve. Ez alatt sikerült belsőséges viszonyt kialakítanunk, de fogalmazhatunk úgy is: kapcsolatunk felhőtlen és gyümölcsöző. Természetesen fél szemmel mindig is kacsintgattam a nagyobb modellek felé (D200, majd D300 és félve írom le: D3), azonban hogy ne rugaszkodjam el nagyon a földtől és a realitásoktól, a következő egyezményre jutottam saját magammal: addig a pontig, amíg a fotografálás csak kedvtelés és nem pénzkereseti lehetőség: marad a D80. Azonban gyarló az ember - álmodozni pedig nem bűn, úgyhogy essen pár szó a legújabb családtagról!

Ahogyan korábban már említettem, a D700 a cég második full frame-es gépe, így pont akkora felületen garázdálkodhat a beérkező fény, mintha 35mm-es filmterkercsre dolgoznánk. A fotózással (még) be nem oltott olvasók bizonyára legyintenek ilyen csöppnyi különbségeken, egy vérbeli fotós azonban lelkesen bólogat velem egyetemben. A nagyobb lapkához nagyobb kereső dukál: ha keresztül nézel rajta, majdnem akkora képet látsz, mint a nagytesóén (a D3-as nézetének 95%-a: az eredeti kép 0,72 helyett csupán a 0,7-szeresét); de hogy még a százalékokon rugózhassunk egy kicsit, feltétlen leírom, hogy a csúcsmodell nagyjából 20%-al testesebb a D700-nál. Ha megfosztjuk az akkumulátortól, memóriakártyától és lencsét sem passzintunk az elejére, még éppen egy kiló alatt maradunk, ami a súlyát illeti - ez azonban senkit sem hat meg, hiszen így lehetetlen használni a gépet.

Úgy is fogalmazhatunk, egy D3-as szívével, és egy D300-as testével jött világra a kicsike - és valóban! Megkapta a 12 megapixeles fullframe (FX) érzékelőt a nagyobbik őstől, a kisebbik szülőtől pedig kecses vonalakat örökölt. Ezzel a húzással a Nikon betömte azon fogyasztók száját, akik sokallták a D3-as nagyágyú borsos árát, de a D300-nál többre van szükségük; vagy legalábbis ezt hiszik. Valós és komoly veszélyt jelenthetett a cégnek a nagy rivális (a Canon) EOS 5D-je, amely a D3 árának a feléért kínált full frame érzést - természetesen kompromisszumokkal, hiszen a két modell nem egy kategória. Azt hiszem nem tévedhetek nagyot, és biztosan kijelenthetem: a D700 egyértelmű és nyílt hadüzenet a Nikon részéről az 5D gyártójának.

Természetesen vannak különbségek mind a D3, mind a D300 tekintetében, egyrészt a Nikon mérnökei sem ülnek a babérjaikon - a fejlesztés nem állhat meg; másrészről viszont ha túlságosan nagy lenne az azonosság a magasabb kategóriás modellel, ki venné meg amazt? Perpillanat ami nekem szemet szúrt, az az 51 pontos 3D-s fókusz-követéssel feltúrbózott AF-szenzor és a D300-ból már megismert (és a D3-ból hiányolt) érzékelő-tisztítás. Ami viszont meglepő húzás volt a Nikon részéről: ez a modell az első a cég professzionális kategóriájában, amely beépített vakut kapott. Canonos barátom már a D80-asom vizslatása során is felhúzta szemöldökét - pedig nincs mit szépíteni, azt a vázat még az igényes hobbystáknak szánja a cég. Noha vaku került a váz tetejére, a két CF-foglalatból csak egy jutott a D700-nak (szemben a D3 dupla foglalatával, mellyel szimultán két kártyára is írhat a gép) és a zárszerkezet sem annyira robosztus, így csupán fele annyi elsütést garantál a gyártó (szemetek!).

A D700-as az ígéretek szerint 2.999 USD-s áron kerül bevezetésre, amely lehet sok is, kevés is - attól függ, honnan nézzük. Azoknak a professzionális fotósoknak, akiknek a D3 elérhetetlen, bizonyára jól cseng az a háromezer dolláros summa, és ne felejtsük el, a Canon modelljére is hasonló árcimke kerül. A magam félék viszont háromszor is meggondolják, érdemes-e lenullázni a bankszámlát emiatt a minden kétséget kizáróan csodás masináért.

Ha bővebben érdekel a téma, olvasd el a hivatalos magyar oldal bejelentését itt, de ha birtokában vagy az angolszász nyelv ismeretének az eredeti bejelentéssel jobban jársz!

Nem mehetünk el szó nélkül egy másik bejelentés mellett sem, amely a professzionális vaku-vonal megújulásáról szól az SB-900 személyében! A szerző azonban szándékosan nem foglalkozik a portékával, melynek oka prózai: egy nagyon jó barátja a napokban vásárolt be az imént megnevezett vaku elődjéből; bocs cimbora, ennél többet nem tehettem!

A nap idézete II.

"Ezerféle tehetség és adottság származhat saját elégtelenségünk érzéséből"
 

-- Alfred Adler

Adler pszichológus volt Freud-hoz hasonlóan, ámbár eltérő nézeteik miatt nem igen kedvelték egymást. Ha Freud képviselte a kékvérű arisztokráciát az agyturkászok között, akkor Adler volt a munkásosztály. Utóbbi eszmeisége határozottan közelebb áll hozzám, Freud-hoz én még nem nőttem fel, egyelőre biztos távolságból ismerkedünk egymással; abban sem vagyok biztos, közelebb kerülünk-e egymáshoz valaha?

Adler nem tudta elfogadni azt a freudi álláspontot, miszerint minden lelki problémánk az elfojtott szexuális vágyakra vezethető vissza. Szerinte minden ember uralni szeretné környzetét, azonban ha nem küzd az illető mentális problémákkal, a társadalomba való beilleszkedésének vágya (szociális érzékenység?) legyőzi - végső soron elfojtja - ezt a törekvését. Alapjában véve gyermekkorunkból, kisebbségi érzéseinkből (érdekességképp: Adlertől származik a kisebbségi komplexus, mint kifejezés) kell kiindulni. A gyermeknél mindenki nagyobb, és nagyobb hatalommal bír. Természetes hát, hogy minden gyereket hajt az elismerés utáni vágy és szerzett, vagy vele született gyengeségeinek legyőzése. Ha szerencsénk van és megfelelő nevelésben részesültünk, kisebbségi érzéseinket megtanultuk legyőzni és egyik irányban sem mozdult el pszichénk. Melyek ezek az irányok? Vélt, vagy valós hiányérzeteinket kétféleképpen dolgozhatjuk fel: vagy visszahúzódóak, félénkek leszünk (ha bemutatnak egy jó nőnek, nem mersz a szemébe nézni), vagy betegesen vágyunk arra, hogy ezeket a hiányosságokat, javakat, a soha meg nem kapott elismeréseket megszerezzük (vajon a kamasz, akinek szülei nem engedhették meg gyereküknek a márkás holmikat, felnőtt korában őrülten sokat költ majd efféle javakra?). Adler szerint mindkét véglet káros a társadalomra nézve, már pedig az egészséges psziché kellőképpen érzékeny szociális téren - ez tartja távol attól, hogy ön- és közveszélyes módon kompenzálja kisebbségi komplexusát (lásd Napóleon). Eddig nem is olyan bonyolult, nemigaz?

Mindig csodálkoztam azon az embereken, akiket ha megkérdeztek, mik a hosszú távú tervei a jövőre nézve, egész egyszerűen azt vágták rá, hogy "nem tudom". Tisztán emlékszem, kissrác koromban buszsofőr, majd tűzoltó, végül rendőr szerettem volna lenni - teljesen világos, ezek a sztenderd sztár-szakmák ebben a korban (a közgazdászok, jogászok, brókerek és agysebészek ekkortájt még labdába sem rúghattak). Ez természetesen a későbbiekben többször változott, sőt tovább megyek: ma sem vagyok biztos benne, mit fogok csinálni öt év múlva - egy azonban mindig biztos volt: amióta az eszemet tudom, hajtott valamiféle cél, hogy valakivé váljak. Lefogadom mindenki ismeri azt az érzést, amit egy film megtekintése után érez, kifelé menet a nézőtérről: elégedettséggel (némi izgatottsággal keverve) tölt el minket a tudat, igen, kicsit mi is úgy élünk, mint a film hőse, egy kicsit mi is olyan kozmopoliták vagyunk, mi is olyan könnyedén vesszük az életet, jövő héten nekünk is olyan jó nőnk lesz és így tovább, és így tovább.. Teljesen mindegy, mennyire valósak ezek a kijelentések, az érzés kitarthat akár egy hétig is (ezért tűznek ki minden héten új premiereket a mozik, hehe), a lényeg hogy a halvány megelégedettségen túl - sokkal mérvadóbban - fejlődésre sarkallnak: több időt áldozunk a nagyvárosi létnek, adózunk a kortárs művészeteknek, kevesebbet szorongunk, vagy éppenséggel többet járunk futni és kondizni, hogy még jobban imponáljunk a magasabb klasszisú nőknek. Vegyük észre, hogy ezáltal - ha úgy tetszik tudtunk nélkül is - a társadalom jobb tagjaivá váltunk! Záró bekezdés helyett pedig csak annyit kérdeznék: mit akart mondani Adler a fenti idézetével, ha nem ezt?!