A nap idézete

Szipál Péter blogján bukkantam erre a gyöngyszemre:

"A szépség az genetika, papa, mama ajándéka a gyereknek, nem jogosít fel semmire."

Milyen igaz.. Egyébként nagyon tetszik az úriember stílusa, imádom amiket, és ahogyan ír.. A fenti idézetbe sem tudnék belekötni, magaménak érzem az első szótól az utolsóig. Azonban a fenti mondat korántsem jelenti azt, hogy derogál, ha egy nő tudja (és tudatosan kezeli, kihasználja) vonzó mivoltát. Ráadásul nem csak a folyamatosan változó, erősen szubjektív normáknak megfelelő szépségek lehetnek vonzóak, sőt.. Számomra egy szép nőnél akkor kezdődik a probléma, ha e mellé nem szándékozik más értéket felmutatni, mondván ennyi is elég a sikerhez - mondanom sem kell, szerintem az efféle nők sosem vonzóak..

Minden viszonylagos és mindent megszoksz véges időn belűl, ezért aztán akár zárhatnám is soraimat a közhellyel, miszerint "a szépség múlandó", de nem fogom.

Wanted - Mátrix a szövőszéken

"Hat hete még egy szánalmas senki voltam, pont mint te!"

Hetek óta erre a filmre vártam, így hát mi sem természetesebb annál, hogy a premier napján nézzem meg a Wanted-et! Nos megnéztem, még relatíve friss az élmény, megpróbálom hát rendbeszedni gondolataimat, melyeket rögtön meg is osztanék az alábbiakban.

Jolie és Freeman helyett engedjétek meg, hogy a 47 éves rendezővel, Timur Bekmambetov-val kezdjem a sort! Annak idején szinte ugyanezzel a megelőlegezett rajongással vártam a Night Watch-ot is, s bár nem voltam maradéktalanul elégedett, mégis mély nyomott hagyott bennem az alkotás. Töredelmesen be kell hogy valljam: a trilógia második részét még azóta sem sikerült megnéznem (Day Watch), a befejező résszel együtt (Twilight Watch) majd minden bizonnyal erre is sort kerítek. Bekmambetov egy orosz földön nagy népszerűségnek örvendő könyv-sorozatból adaptálta első filmjeit, a Wanted-nél pedig egy - bevallom számomra ezidáig ismeretlen - képregényhez nyúlt, mely azonos címmel jelent meg, Mark Millar tollából. Az orosz rendező ezzel a filmmel debütál Hollywoodban, így nem csoda, hogy mindenki biztosra akart menni, ezért a manapság felkapottnak számító műfaj mellé néhány húzónév is dukál. James McAvoy (Wesley Gibson, a profi bérgyilkossá avanzsáló lúzer) mellé felsorakoztatták Morgan Freeman-t (Sloan, a szövetség feje) és Angelina Jolie-t is (Fox, a jónő bérgyilkos).

Senki se várjon cizellált, több szálon futó sztorit, vagy magvas gondolatokat a filmtől, ez egy kőkemény akciófilm, amely az agyad helyett inkább a szemeidet fogja munkára, azt viszont vérprofin csinálja. Sok helyütt hasonlítják Bekmambetov (sokszor le fogom írni a nevét, hogy mindketten gyakoroljunk) munkásságát a Wachowski-fívérekéhez - ezzel egyetértek, a képi világ azonban sok helyen elárulja a mester orosz gyökereit - ezt pozitívumként éltem meg. A történet gyakorlatilag három, négy mondatban letudható, én sem vesztegetnék vele túl sok időt; a film kezdetén egy jelentéktelen senki képében felbukkanó Wesley átalakulását követhetjük nyomon, melynek végeredményeként nem egészen hat hét alatt a legveszélyesebb bérgyilkos válik belőle, akinek ha kell percenként 400-at ver a szíve, s ha a szükség úgy hozza, egy laza csuklómozdulat kíséretében a megfelelő ívben csűrve-csavarva juttatja a skulót a takarásban lévő áldozat koponyájába.

Training day

Felmerül a kérdés: ki rendeli meg a gyilkosságokat és milyen apropóból? Ezt a kérdést nagyjából olyan gyorsan lerendezhetjük, mint ahogy a film tette a téma morális oldalát: Wes egy szabályok felett álló bérgyilkos-társaság tagjává válik, miután apjával végez a hírhedt renegát gyilkológép, Cross. A parancsokat a társaság vezére, Sloan fejti meg, de a nagybetűs Sors adja - egy szövőgép végtermékéből kiolvasva (ebbe szerintem most ne is menjünk jobban bele, legyen elég annyi, hogy binárisan érkezik az információ). A már említett morális kérdést, miszerint bármely eszme, cél nevében szabad-e gyilkolnunk nagyon frappánsan kezeli Fox kisasszony: sosem tudhatod, hány ember életét oltod ki azáltal, ha nem talál célba az a bizonyos golyó.. Ezzel a készítők le is veszik a néző válláról a terhet, ezek után mindenki nyugodt szívvel szúrkolhat a maroknyi gyilkosnak/hősnek!

Bár keserű szájízt és némi iróniát érezhet az olvasó a szavaim mögött, megnyugtatok mindenkit: a fentiekkel az égvilágon semmi baj nincsen, bőven a műfaj határai között maradtak az alkotók. A rendező tökéletes munkát végzett több szempontból is: egyrészt nem éreztem öncélúnak a speciális effektusokat, az összes tele volt energiával, dinamizmussal és bár több helyen volt Matrix-utánérzetem, alapjában véve a film jóval több, mint egy gyenge utózönge. A film ritmusa tökéletes volt, szinte sehol sem szakadt meg egy pillanatra sem a lendülete; nagyon mesterien adagolta a rendező a történetet a látványelemek mellé.

Vigyázat: szókimondó billentyűk!

A végső katarzist jelentő gyilok- és textilgyári jelenet (direkt nem írok ennél többet az egészről) lezárásaként azt kapjuk amiért fizettünk: a sok vér, lövedék, hulla, akrobatikus mutatvány és rombolás után egy kiszámítható levezetést, leszámítva azt, hogy ezúttal elmarad a főhős mennybemenetele, amit én mindenképpen a film pozitívumai közé sorolnék. Nem veregeti hátba senki Wesley-t, nincs az a bizsergetően boldog érzés, amiért megmentette a világot (talán mert nem is menti meg).

Timur és csapata olyan filmet alkotott, amely nem akar saját súlycsoportján kívül ringbe szállni, ott viszont lefogadom bármiben - tarolni fog! A dialógusok és Wes monológjai a legtöbbször rendben voltak, nem számítva néhány "hollywoodi" benyögést ("igen, ő az arc..!", stb.), amitől viszont égnek állt a hajam.. Ha már a dialógusoknál tartunk, meg kell említenem, véleményem szerint óriási hiba volt Csőre Gábort a főszereplő magyar hangjának választani - egyszerűen elvette a szerep élét; sajnálom de Gábor nem ez a karakter - én egyébként is a feliratos filmekért rajongom - sebaj, majd a DVD-n! A teljesen egyedi, csak Timur Bekmambetov-ra jellemző képi megvalósításról pedig már elég dicshímnuszt zengtem, amúgy a legtöbb vizuális trükköt valószínűleg már úgy is láttad valamelyik trailerben. A film aláfestő zenéjéről ezúttal Danny Elfman gondoskodik - semmi rendkívülire ne számíts, ellenben nincs útban, nem vonja el a figyelmet a képsorokról, de ha nem lenne ott, hiányérzeted lenne - olyan, mint egy tökéletes mozis társ.

Összességében azok a srácok, akik kénytelenek voltak elkísérni barátnőiket a Szex és New York-ra, most elégtételt vehetnek a csajokon a filmmel; nem kötnek rossz üzletet sem ők, sem akik hátsó szándékok nélkül ülnek be azonosulni a nevenincs senkiből lett bérgyilkos (anti)hőssel. Azért nem árt, ha tudatosul bennük is: kanyarban lőni ők sem tudnak..

Instant kávé, hideg zuhany, gyűrött ing

A hőség miatt nem aludtam egy szemhunyásnyit sem egész éjjel - várható volt hát, hogy a szokásosnál is zsibbadtabb fejjel fogok kikászálódni az ágyból. Legendásan rossz alvó vagyok, de még rosszabb ébredő - ilyenkor a legjobb nem a közelemben lenni, egyrészt mert nem vagyok szép látvány, másrészt a legkevésbé sem nevezném magam barátságos fickónak ilyenkor. Zárójelben megjegyezném, sokan máskor sem neveznek annak, ezzel viszont most nem foglalkoznék (máskor sem).

Azóta sem..

Első utam a Mac-hez vezetett, átfutottam hát a leveleimet és szomorúan konstatáltam, hogy bár sok új üzenetem érkezett, egyik sem az volt, amire vártam - ez nagyjából egyenértékű azzal, mintha nem kaptam volna egy árva levelet sem. Miközben szokásos sétámat tettem a mindennapi rutinnak számító portálok, blogok RSS-csatornái között, szemem egész véletlenül a monitor jobb felső sarka felé tévedt: 

11:39 - tehát el fogok késni!! 

Az egér üres koppanással vette tudomásul, hogy innentől kezdve egy darabig nyugta lesz (ezt megerősítendő pár másodperc múlva kis diódáját is kikapcsolta) - én viszont kénytelen voltam magasabb fokozatra kapcsolni, hiába tiltakozott ellene minden egyes éber és éppen ébredező idegsejtem. Percek alatt felállt a vészforgatókönyv, mely a következőket tartalmazta: első körben kávé, persze instant. Kávé kell, ez nem vitás - ám az idő szorít, így a szertartás kimerült két kanál granulátum és egy kockacukor nyakonöntéseben forró, ám nem lobogó vízzel. Hogy a víznél maradjak, a kávé után jöhetett a zuhany, végül miután összekaptam magam és a cuccaimat, már rohantam is be a munkahelyemre. Szokatlan tempó ez tőlem, így ébredés után fél órával - de mint a mondás is tartja: szükség törvényt bont. A kapkodás és az instant kávé azonban soha sem vezet semmi jóra, nincs ez másképp most sem: az ingem idegesítően összegyűrtem, talán a táskámmal, talán már a kapkodásban - nem is számit. Bizonyára más is így van vele, nem csak én: egy kívülálló talán észre sem veszi az apró fiaskót - én azonban másra sem tudok gondolni egy jó darabig.

A legrosszabbakra felkészülve léptem hát be az irodába, ahol aztán dél után pár perccel elfogyaszthattam a reggelimet, miközben átfutottam az aznapi leveleket és feladat-listákat. Munkahelyen reggelizni nem jó dolog, teljesen igazad van, azonban éhen halni még rosszabb - már pedig a konyhapult felett eldőlt viadalt a kávé nyerte, vitathatatlan fölénnyel - most viszont határozottan a korgó gyomor állt nyerésre. Ezek után elégedetten nyugtáztam, hogy nem csak hogy időben sikerült beesnem a munkahelyemre, de ha ügyesen keverem a lapokat még ki is fújhatom magam az első roham előtt. Így esett meg, hogy bár elaludtam, kényelmesen (ez 1-1,5 órát jelent) megkávézhattam a lányokkal - és még az ingem miatt sem szólt meg senki.

A mai napom ettől a ponttól totális érdektelenségbe fulladt, egyetlen felüdülést az a Miles-album okozott, amely a gályázás közben szólt; azonban sajnos egy idő után már a Mester sem tudott feldobni. Jelen pillanatban harmadszor csavarom ki a vizet a billentyűzetből, ennek ellenére nem látom a munkám látszatát, pontosabban szólva nem látom a különbséget a reggeli állapotok (A-pont) és a mostani helyzet (B-pont) között. Ez pedig felettébb idegesít.. Sokkal jobban, mint a gyűrött ingem.

A szerző Miles Davis: But Not for Me c. alkotását ajánlja a post olvasásához.

Medium Format Life

A méret a lényeg! Vagy mégsem? Vagy mégis?

Nézőpont kérdése - jön a kézenfekvő válasz, most pedig jön az én válaszom, az én aspektusaimmal!

Ez a csinos ábra a Mamiya cég egyik oldaláról származik, ahol is arról próbálják meg meggyőzni az olvasót, hogy minél nagyobb CCD-jű fényképezőgépet választ, annál nagyobb lesz a boldogság (a cég profitjáról nem is beszélve). Ami végső soron igaz is, kár szépíteni a dolgot - a tények makacs dolgok! A képlet rém egyszerű: nagyobb lapka, több és nagyobb pixel, kevesebb zaj, harsányabb színek. A jobb körülmények (elméletben) jobb eredményeket szavatolnak, tehát a cég nem hazudik. Vegyünk 180 fokos fordulatot és nézzük meg egy kicsit a gyártó szemszögéből is a kérdést, a képlet nem sokat változik - fogalmazzunk úgy, átvisszük X-et az egyenlet másik oldalára. Hogyan gyárthat a Mamiya jobb fényképezőgépeket, és adhat el belőlük még többet? Ha nagyobb CCD-t pakol a vázra - rendben van, kicsit sarkítottam a dolgon, ennél nyílván összetettebb a képlet - de a lényegen ez mit sem változtat, valjuk be!

Talán nagyképűségnek hathat szánalmas kis életem vonalát egy ekkora gyártó és innovátor üzletpolitikájához hasonlítani, de most akkor is valami hasonló fog következni.. Maradjunk is akkor a fényképezésnél! Bár szeretném azt hinni, hogy tehetséges fotós vagyok - maradjunk azonban a realitások talaján és cseréljük le a tehetséges jelzőt lelkesre! Kezdetben egy bridge-kategóriás Fujival toltam az ipart, aztán felfedeztem a tükörreflexes gépek világát. Eljött aztán az a nap is, amikor megajándékoztam magam egy Nikon D80-as masinával - és borzasztóan elégedett voltam. Pár nappal később megtudtam milyen egy full frame-es géppel fényképezni (az én gépem CCD-je - ez a lapka felelős a kép digitális leképezéséért - kisebb, mint a 35 mm-es hagyományos "filmkocka", ellenben a full frame azonos méretű vele). Aki pedig figyelt egy bekezdéssel feljebb, tudja, hogy a nagyobb lapka nagyobb élményt jelent. Aztán jöttek az objektívek: ha azt szeretném látni a képen, amit elképzeltem, nagyobb fényerejű, szebb rajzolatú lencsék kellenek. Ha nincs elég fény, vaku kell; szereztem azt is! Azonban szembetaláltam magam a vakuk csúcsragadozójával, de miért is állnék meg itt, ez a ketyere már több vakut is vezérelhetne, vezeték nélkül. Újabb lépcsőfokok, újabb igények - egyik a másik után.. A fotóimmal sem voltam tökéletesen elégedett - a mai napig nem vagyok az.. Irígykedve néztem a profik portfolóit; könyveket vettem hát, tutorialokat olvastam és rengeteg képet lőttem, amiknek jó, ha 5%-át tartottam meg. Ami fél éve még a legjobb fotóm lenne, ma már biztosan nem ütné meg a mércét. Nagyképűség ide vagy oda, jó úton haladok, ezt bizonyítják a számok is, már ami a hozzászólásokat és a letöltéseket mérik a Flickr-en. Elég azonban tíz percet eltölteni az oldalon és lefogadom rögtön találsz legalább tíz embert, aki egy nap alatt annyi dícséretet zsebel be, mint én egy hónap alatt.

Hova vezet hát az örök elégedetlenség? Egy boldogtalan, megkeresedett élethez? Őszintén? Nem hiszem.. Ha nem vagyok elégedett, vagy vágyom valami újra, valami jobbra - biztos lehetsz benne, hajtani fogok, míg el nem érem a célom; ha feladnám, akkor lennék igazán csak elégedetlen - az pedig az a fajta elégedettlenség lenne, amely a fent említett boldogtalan, megkeseredett élethez vezetne. Véleményem szerint, ha nem lennének elégedetlen emberek, a mai napig lovaskocsikkal közlekednénk, de legalábbis kétütemű, elavult ócskavasakat hajtanánk - de biztos vagyok benne, hogy ezt a postot sem a hófehér Macemen írnám (Steve Jobs legendásan elégedetlen ember lehet). Mi lenne akkor, ha így lenne? Semmi, élnénk a kis életünket, mint most - no de valóban nem számítana a különbség?!

Hiszem, hogy számít. Hiszem azt is, hogy holnap jobb fotókat fogok lőni, mint ma, jobb kódot gyártok, mint múlt héten - és azt is, hogy többen olvassák a blogom, mint eddig. Ha nem így lesz, több fotót kell átnyálaznom, több kompozíciót kell ellesnem, többet (vagy éppen kevesebbet) kell retusálnom. Jobb, elegánsabb kódot tervezek, jobban optimalizálok, még többet tesztelek, végezetül pedig: megpróbálom összeszedni magam és tisztességes postokat gyártok (és talán több önkritikát is gyakorolhatnék).

Már pedig ha így teszek lefogadom, csak közelebb kerülhetek a céljaimhoz, mind szakmailag, mind erkölcsileg - és igen, anyagilag is. Akkor pedig talán meglesz a full frame-es vázam is - de miért állnék itt meg? Vess még egy pillantást arra az ábrára ott fent, és látni fogod: a 35 mm csak a kezdet..

Szex és New York - a mozifilm

Shopping is, after all, vertical sex.

/Az eredeti Sex and The City cikkekből, 1996. augusztus 12./

Imádom az HBO sorozatait! Kevés kivételtől eltekintve szinte mindegyiket nyomon követem több-kevesebb rendszerességgel. Talán nem okozok senkinek túl nagy meglepetést, ha elárulom: a Sex and The City (továbbiakban csak SATC) bámulása sosem volt a mindennapi programjaim része. Egy-egy kóbor epizód elkapása bőven kielégítette kiváncsiságomat a négy szingli történetei iránt - még arra is futotta, hogy ne maradjak szégyenben, ha női társaságba keveredve a sorozatra terelődne a szó.

Talán furcsának találod, hogy egy magamfajta arc egy kifejezetten nőknek, és nőkről szóló termékről ír, de ha azt mondom a négy csaj sorsát (többek közt) egy férfi egyengeti vagy éppen kuszálja kellőképpen össze - mindjárt elnézőbb leszel! Darren Star nem a SATC-vel bizonyította be, hogy ért a sikerszériákhoz, elég megemlítenem a Beverly Hills, 90210-et vagy a Melrose Place-t - ezekért az az úriember felelős, 

aki Bradshaw kisasszonyék sorozatos garázdálkodásáért New York City berkeiben. A dolog nem is olyan elképzelhetetlen, mint hinnénk.. Legnagyobb kedvencem, Nick Hornby is próbálkozott hasonlóval! Odáig elment a fickó, hogy egy nő bőrébe bújva első szám első személyben meséljen el egy olyan sztorit, amely első pillantásra is mélyebben szánt mint Carrie értekezései a harmincon túli kozmopolita nő viszontagságairól.

Persze senki ne gondolja, hogy a hat évadnyi epizód és az egész estés mozifilm csupán Star munkája lenne - a nőbanda sztorijait eredetileg egy bizonyos Candace Bushnell ötlötte ki és a New York Observer közölte le, még mielőtt az HBO lecsapott volna a jogokra. A vezető forgatókönyv-író is nő (Liz Tuccillo) mint ahogy természetesen a stylist (Patricia Field) is..

Miután ilyen szépen kiveséztük a sorozat hátterét, illő lenne végre rátérni a filmre! A gyengébbik nem képviselői kellőképpen kikészítettek már a premier előtt két héttel, ezért hát úgy döntöttem revansot veszek és élek kiváltságos lehetőségemmel: premier előtt fogom megnézni a filmet! Alaposan elterveztem a hadműveletet, melyet azzal kezdtem, hogy felállítottam egy listát azokról a lányokról, akiket kezdés előtt tíz perccel fel fogok hívni. A dialógus nagyjából így zajlott le mindenkinél:

- Helló Tamás vagyok, idefigyelj ugye Te mondtad, hogy meg szeretnéd nézni a Szex és New York mozifilmet?

- Ahaaaaa..! Mikor megyünk?!

- Janeeem.. csak azért hívtalak, mert én most megnézem és szerettem volna megosztani Veled az örömömet..

- ...........

Elmés és roppant fontos társalgásaim közepette pedig beszereztem mindazt, amit a film alatt el fogok fogyasztani. Ez több szempontból is jó ötletnek tűnt. Egyrészről egy csajos filmhez töménytelen édesség dukál - a fogyókúra átmenetileg felfüggesztve még a legelszántabbaknál is - én pedig a (l)ehető legauntentikusabb SATC-élményt szerettem volna megkapni, bármi áron. Másrészről ha már a szemeimet és az agyamat több mint két órán át sanyargatni fogom, az ízlelőbimbóim had' tobzódjanak.. A következőkkel megrakodva érkeztem a nézőtérre: egy zacskó HARIBO gumimaci, egy tábla a kedvenc Cadbury's tejcsokimból és egy Mars Delight. Az i-re a pontot az abszolúte feminim Light coke tette fel.

FIGYELEM!

Ami most következik, azt csak akkor olvasd el, ha már láttad a filmet, illetve teljesen biztos vagy benne, hogy az életben nem akarod megnézni! Olyan dolgokat fogok elárulni, amelyek tönkretehetik felhőtlen szórakozásod, ha idő előtt megtudod - egy szóval SPOILEREZNI fogok!

A film lendületesen indít, talán csak Fergie miatt - nem tudom, de igazából nem is számít, az már sokkal inkább, hogy ez a hév szinte azonnal alább is hagy és a dramatúrgiai csúcspont környékéig így is marad. Őszintén megmondom a film első fele borzasztóan üres volt számomra, kínomban magamba tömtem a gumicukor háromnegyedét /lesz munkája a fogorvosnak/ míg Carrie és Mr. Big kideriválta, hogy össze fognak házasodni, természetesen csakis a közös hajlék kedvéért, mert amúgy tökéletesen megfelelne a "nem vagyunk házasok, csak a barátom"-felállás. Mindeközben azonban megtudtuk azt is, hogyan alakult a másik három csaj élete, milyen problémákkal küszködnek - de ez is csak inkább amolyan kötelező jellegű számadásnak hatott, kivéve Mirandát, kettejük konfliktusát valahogy hitelesnek találtam (színészi kvalitás, hallo).

Láthatjuk Sarah Jessica Parkert (ezentúl Sarah J.P.) egy eredeti Vivienne Westwood (nekem nem mond semmit a név, de kérdezzünk meg erről egy nőt inkább) esküvői ruhában pózolni a Vogue fotósának, aki egy Hasselbladdal nyomta (a nőknek ez nem mond semmit, de kérdezzetek meg engem... :)) - mi mással? A filmben amúgy is rengeteg márkát felvonultattak, kezdve a vitaminos víztől a filmtől elválaszthatatlan Manolo Blahnik cipellőkön át a szintén rendszeresen visszaköszönő almás termékekig. Sebaj legalább tudod mivel kenyerezd le a csajod, főleg ha materialista is a kicsike..

Node, elég a fanyalgásból, térjünk rá az általam legtöbbre tartott jelenetre (még mindig SPOILER-veszély!), amikor is egy csapásra szertefoszlik minden szingli legszebb álma: az esküvő kudarcba fullad. Természetesen ezt bárki megjósolhatta volna előre (különben hol lenne a konfliktus a filmből), azonban nem is ezért jár dícséret a stábnak! Amikor Carrie szó szerint szétveri Big fején a menyasszonyi csokrot, az szerény véleményem szerint végre teljesen rendben volt mind képileg, mind dramaturg szempontjából - tényleg veszettűl szarul éreztem magam utána, amiért férfitársam ilyen csúnyán elbánt ezzel a törékeny nővel! Az összetört ex-leendő Mrs. Prestont barátnői kanalazzák fel az aszfaltról, tanúbizonyságot téve az eltéphetetlen barát(nő)i kötelékek fontosságáról, miközben saját magánéletüket is rendbe kellene tenni - hiába, ilyen egy modern nagyvárosi szingli! Bár a körülöttem élő nők közti barátságok valahogy sosem tűnnek ilyen bársonyosnak, azonban azt még én sem gondoltam volna, hogy egy nő (Carrie) képes lenne szemtől-szembe leidiótázni barátnőjét (Miranda) - alaposan össze kell kapnom magam, ha hasonló diskurzusokat szeretnék felidézni barátaimmal.. Hiteles volt és mellbevágó - a sorozatnak is a dialógusokban rejlett az ereje.

Ki kell térnem egy számomra különösen aktuális motívumra, ez pedig Samantha Jones viszonya - elsősorban önmagával. Párkapcsolat ide vagy oda, az ember legyen jóban (és legyen jó!) saját magához! A negyvenes éveitől éppen elköszönő Samantha dobja irígylésre méltó párját a fiatal Smith Jerrod személyében, hogy újra száz százalékosan odaadhassa magát valakinek, akihez "49 éves viszony fűzi". Kétségbeejtően szegényes tapasztalataimmal - legalábbis ami a párkapcsolatokat illeti - a hátam mögött éppen ugyanezt az utat járom, amely azért őszintén remélem, nem tart ki majd 50 éves koromig. Különös, hogy a sok elítélő vélemény után pont ettől a filmtől kapok először megerősítést - erre ismét nem számítottam.

Végezetül... /spoiler-mentes övezet következik/ Elmondhatom, ez a film nem nekem készült, több szempontból sem tartozom a célközönséghez, ettől függetlenűl számomra is volt mondanivalója és ez engem lepett meg leginkább. Mindig is azon a véleményen voltam, érdemes vallatóra fogni az ellenkező nemet a filmben boncolgatott kérdésekben, hiszen autentikus választ csakis a nőktől kaphatsz. Nos, ezalatt a több mint két óra alatt még kérdeznem sem kellett, a négy nő szívesen beszélt magától is - csak szűrni kellett a lényeget keményen. Ha egy SATC-epizód olyan, mint egy nutellás szendvics, akkor a film egy ujjnyi vastagon megkent nutellás szendvics - ha szereted a mogyorókrémet, boldogan veted majd bele Magad, ha viszont nem, a legkévésbe sem érdekel mivel pakolták meg.

Lábjegyzet gyanánt: ezt a postot nem megkésett kritikának szántam, sokkal színvonalasabb írások is születtek más, hozzáértő esztéták tollából a filmről, csupán szerettem volna megosztani azt a két-három gondolat-fodrocskát, amit a film megnézése váltott ki belőlem. Ennyi.

Mi a barátság?

Mi a barátság? A barátság az, amikor az embernek azt mondják, hogy

"Te gyökér!"

..és ez még jól is esik neki.

Lehetőségek

Az élet a lehetőségek kimeríthetetlen tárháza

 - tartja az elcsépelt közhely. Vajon mennyire kimeríthetetlen? Lehetséges, hogy mindenkinek egy megszabott "lehetőség-keret" áll rendelkezésére, amit aztán vagy okosan fel- és kihasznál, vagy elvesztegeti és ennyi volt..? Megérdemli-e az ember az újabb és újabb lehetőségeket, ha a korábbiakat elszalasztotta?

Másik oldalról viszont, miért kellene bárkinek is kevesebbel beérnie, ha egyszer többre vagy csak másra vágyik? Ha a kínálkozó lehetőség nem az, amivel élni kíván, élni tud? Fülembe cseng nap mint nap: "Öregem, ez egy olyan lehetőség, amit nem szalaszthatsz el.." vagy: "ilyen lehetőség száz évben egyszer adódik, használd ki!". Nehéz észérvekkel szembeszállni ezekkel a tanácsokkal. Hiszen jót akarnak, ők a barátaid - valószínűleg igazuk is van - mégsem nekik kell megfelelni. A forgatókönyv innentől kezdeve ismerős lehet bárki számára, aki már hozott a "józan ésszel ellentétes" döntést. Kimondva/kimondatlanul lehülyéznek, szánakozva csóválják a fejüket barátok, jóakarok és rosszakarók egyaránt.

Kinek tartozunk elszámolással? Másoknak vagy magunknak? Elsősorban természetesen magunknak, ezen felül mindenki döntse el, kit lát el magyarázatokkal! Ilyenkor jó előre fel szoktam készülni a vélemények fogadására, mert ez valahogy ilyenkor mindenkinek természetes. A véleménnyilvánítással egy problémám van csupán: csak akkor értékes számomra, ha kérem - ilyen viszont ritkán van; ebbe most nem is mennék bele bővebben, a téma megér egy külön postot is.

Visszakanyarodva az eredeti gondolatmenetemhez, mire fel a zsibbasztóan rossz érzés belül, elvégre ki mondja meg és mikor, hogy rosszul döntöttem-e? Soha senki sem tudja meg? Fél év múlva, egy év múlva? A legjobb barátomtól fogom megtudni? Vagy egyik reggel a tükör előtt állva azt mondom: "mekkora egy lúzer voltál Tamás, menned kellett volna.."? Bele fogok nyugodni valaha, ha tudatosul hogy rosszul döntöttem? Másrészről viszont kevés nyugtalanítóbb dolgot tudnék magamnak elképzelni, mint a belenyugvást a sorsomba. Amíg dolgozik a késztetés, hogy fejlődjek, keressem az előrelépést, nagy baj nem lehet, bárhogy is döntenék.

Attól tartok elég keskeny a határmezsgye a lúzerkedés és a határozottság között - már ami a lehetőségeink céltudatos lepasszolását jelenti. Csupán egy kérdésem maradt: én melyik oldalon állok?

Lökonómia / Freakonomics

Már régóta szemeztem ezzel a könyvvel, de valahogy sosem erre esett a választásom, hisz' a közgazdaságtan és én két külön világ vagyunk. Aztán a minap engedtem a grafikonok és statisztikák sötét erőinek és a kosaramba dobtam a fent említett művet. A könyvről csupa jót olvastam, mégis kicsit szkeptikusan fogadtam: olvasmányos közgáz? Paradoxon! Vagy mégsem?

A könyvet a Wall Street Journal által a közgazdaságtan Indiana Jones-ának aposztrofált Steven Levitt követte el jurnaliszta pajtása, Stephen Dubner asszisztálása mellett (Levitt a számokhoz, Dubner pedig a szavakhoz ért). Nyelvezete kövzetlen, mégis igényes, nem csoda, hiszen az imént említett úriember a New York Times, illetve a New Yorker rendszeres publicistája. Hogy Levitt se maradjon ki a fényárból: a Chicagói Egyetemen koptatja a katedrát, mindemellett John Bates Clark-kitüntetésben is részesült. Nem kell kényelmetlenül érezned Magad, ha fogalmad sincs milyen elismerésről van szó. A legjobb, 40 év alatti amerikai közgazdászt tüntetik ki ezzel a díjjal, kétévente. Most már ezt is tudod..

Ennyit a száraz tényekről - ezeket amúgy is elolvashatod a könyv hátoldalán, vagy a neten - és essen pár szó a lényegről is végre! A könyv nagyjából hat fejezetből áll, kapunk bevezetést is, hogy ráérezzünk a dolgok ízére, illetve ráadást is, amiről egyelőre nem sokat mondhatok, mivel még nem olvastam el. Minden fejezet egy kérdést jár körbe, a számok és tények mögé nézve, néha egészen meglepő magyarázattal szolgálva olyan kérdésekre, mint például: Mi a közös a tanárokban és a szumóbirkózókban? Vagy az egyik kedvencem: Miért élnek még mindig az anyjukkal a drogkereskedők?

Eszem ágában sincs egyetlen érdekes morzsát sem elszórni, akit érdekel, úgy is el fogja olvasni - minek tegyem hát tönkre a szórakozását? A könyv minden egyes lapja tartalmaz legalább egy olyan eszmefuttatást, érdekességet, amiből már az eheti baráti vacsoránál előhúzhatsz egyet-kettőt, ha nagyon villogni akarsz.

A közgáz lényege (állítólag) kb. annyi, hogy kiderítsük mi ösztönzi az embereket, hogy megszerezzék mindazt, amit fontosnak vagy éppen szükségesnek tartanak. Lövésem sincs, mennyire hathat ez a pár bekezdés bárkire is ösztönzőleg, mentségemre legyen szólva: nem is tisztem eladni a könyvet! Mindenesetre azt már az első pár fejezet elolvasása után kijelenthetem: ha követed példámat, egészen másképp fogsz gondolni erre a kusza és őrült világra. Ha kivégeztem a könyvet, meglátjuk mennyire másképp!

A könyvet az Európa Könyvkiadó adta ki magyar nyelven és 3.400 forintod bánja, ha csatlakoznál hozzám.

Megismerni

10:28 és te is jó Tomi vagy?

10:29 nem tudom az vagyok?

10:29 nemtom
10:29 nem ismerlek

10:30 meg akarsz ismerni?

10:31 meg
10:31 muti a blogod, megmondom ki vagy..

Hát... Sok sikert hozzá! ;-)

Dark roast dupla, ismét

Ma teljesítettem a magammal szemben támasztott első számú követelésemet és kimásztam az ágyamból pontban 9.00-kor! Ezt agyam egy közepesen erős zsibbadással honorálta, mely a címben említett kezelés következtében már köszöni szépen, jobban van :)

A tegnap éjjeli testedzés rádöbbentett, mennyire elszoktam a rendszeres mozgástól.. tulajdonképpen nem egészen egy hét leforgása alatt. A gond az, hogy ez általánosságban elmondható mindenről, ami az emberrel kapcsolatos. Minél inkább hanyagolsz valamit, annál nehezebb visszazökkenni a megszokott kerékvágásba. Aztán végülis vagy feladod a dolgot, vagy megerőszakolod magad, majd a harmadik alkalom után azt kérdezed "mi volt ebben olyan nehéz?" vagy "Istenem hogy lehettem ilyen lusta?". Viszont arra jöttem rá, minél több napi rutinnal veszem körbe magam, annál olajozattaban, pattogósabban mennek a dolgaim. Vagy ez csak afféle önámítás lenne, mint amivel a politikusok tömik az ember agyát, amikor látszatsikerekről (amikhez tegyük hozzá vajmi kevés közük van) forgatnak másfél perces propaganda-filmeket?

Látszat vagy valóság, tény, hogy bizonyos napjaim teljesen terv szerint, mondhatni: tökéletesen alakulnak.. máskor meg jobb lett volna fel se kelni. Micsoda közhely, de attól még igaz. Ki és mikor dönti el, hogy melyik napom lesz totális csőd és melyik nem? Ha legalább szólna előre.. akkor fel se kelnék!

A mai napra nincs külön listám, a tegnapról átlapátolt dolgokkal fogom kezdeni, aztán majd valahogy alakul.. mint általában.

Számadás a majdnem tökéletesen elcseszett mai napomról

A bejegyzés-címek kiötlése egyelőre nem az erősségem, de sebaj! Nem ez az egyetlen dolog ami nem jött össze ma. Lássuk csak:

Elhatároztam, hogy igyekszem minden nap időben felkelni, ez nálam hajnali 9.00-át jelent. Ezzel szemben 10.47kor sikeresen kivergődtem az ágyamból és még csak azt sem mondanám, hogy olyan jól kialudtam magam, mint ahogy azt az ember elvárná közel 10 óra pauza után. Hát van ennél idegesítőbb? Az egyetlen pozitívum a mai starttal kapcsolatban az a kávém és a reggelim: nutellás kalácsot ettem, amihez dupla Davidoff Dark Roastot választottam, egy cukorral. A kávém kiválasztása nagyban függ az aktuális hangulatomtól, az eleve szarul induló reggelek pedig durva koffein-löketet kívánnak.

Szóval ott tartottam, hogy reggeli + kávé; miközben ezek elfogyasztásával voltam elfoglalva, nekiálltam összeállítani az aznapi teendőim listáját - egyelőre fejben. Roppant akkurátus embernek tartom magam, majd látni fogod, szinte mindennel kapcsolatban van egy csinos kis listám. Azt egyelőre nem akartam lelőni, hogy ezeket a listákat pont én követem legkevésbé, de sebaj, legalább elmondhatom, hogy lista az van.. Csak nem akart összeállni az a nyomorult lista, ezért aztán úgy döntöttem, későbbre hagyom a tervezgetést és átadom magam a mogyorókrémes péksütemény és a koffein (disz)harmóniájának.

A lista végül így alakult:

- csomag feladása a hozzám talán legközelebb álló lánynak /lassan egy hete adom fel, megérdemli - a csomagot, a késést nem/

- legalább egy pár fotó retusálása, kb. 2-3 ezer fotómat kellene már besorolni, a feloldgozásukról nem is álmodozom egyelőre

- a hétvégén befejeztem egy munkámat, melyre két hetet kaptam. Írnom kell egy pofás levelet, melynek kíséretében elküldöm a release-t. Magamat ismerve, mivel még pontosan egy hetem van erre, jó, ha ez a levél szerdán elkészül..

- jó lenne, ha úgy kezdeném a hetemet, hogy éjfél előtt hozzálatok a kétnaponta esedékes testedzésnek, ezért arra gondoltam ezt még ebéd előttre beiktatom. A 11 órai reggeli tükrében ez nem is tűnik olyan kivitelezhetetlennek, nemde?

- Este találkozom két lánnyal /szigorúan barátok, igen lányok ÉS barátok!/ ez fix program, ezt csak nem tolom el..

Nem is olyan vészes, nem igaz? A fotók feltöltve, a lányok édesek voltak, a csomag majdnem feladásra kész. Hajnali fél egy van és most melegítek be az edzésre... Hát ennyit a hétfőmről, az ébresztőt azért 9.00-ra állítom, hátha..

Az Első

Tulajdonképpen minden blog ezzel a bejegyzéssel indítja pályafutását, így én sem kerülhettem el a saját bejáratú "elsőmet". Az efféle postokban a szerző megígéri, hogy rendszeresen frissíti majd a blogját és csupa-csupa érdekfeszítő dologról ír majd. Nos, én egyiket sem ígérhetem, nem is bocsátkozom felelőtlen fogadalmakba.. Azt ígérhetem, hogy igyekszem mellőzni a konstans siránkozást - ami véleményem szerint a magyar blogszféra 70-80%-át jellemzi - de hogy az, amit leírok érdekelni fog: nos, hát azt koránt sem hiszem, ellenben ha mégis így lenne, legalább nem feleslegesen ütöm a gépet hajnali fél kettőkor. Miről lesz itt szó? Tulajdonképpen mindenről, ami az adott pillanatban érdekel vagy éppen zavar és úgy gondolom, kikivánkozik belőlem. Elsősorban azonban nyomorúságosan egyszerű és sajnálnivaló életemről írok és mindarról ami körül vesz (törvényszerűen nyomorúságos és egyszerű dolgokról, tehát). Ha veszek egy jó (vagy éppen csapnivaló) könyvet, dvd-t, cd-t, arról írni fogok - de teljes körű elemzésekre és kritikákra ne számíts; én szóltam előre! Ez a bejegyzés nem rólam, hanem a blogomról szól, ezért csak érintőleg: imádom a kávézás intézményét, a főzést és mindazt ami ezekkel jár, a szertartásait, a vicces de olykor kudarcokkal végződő kísérletezéseket - ezekről a dolgokról is illő megemlékeznem hát, éppúgy mint a nekem tetszetős, vagy bármi okból kifolyólag tetsző holmikról (a "holmi" kifejezéssel tökéletesen meg vagyok elégedve, mert lefed mindent a ruhától kezdve az almás termékeken át egy szép kávés csészéig). Miről nem lesz szó? A szó szoros értelmében rólam nem lesz szó.. Megismerheted a gondolataimat, a véleményemet, az aktuális kedélyállpotomat, ellenben túl sokat nem szeretnék magamról elárulni. A névtelen blogolás tökéletesen megfelelő számomra - ha tudnád ki vagyok és hol élek, nem tudnék olyan szabadon írni, mint most - akkor pedig megette a fene! Ellenben ha rájönnél ki is vagyok valójában, leköteleznél, ha megtartanád Magadnak: engem hagyj meg a hitben, hogy névtelenül irogatom a baromságaimat, a többieknek pedig add meg az esélyt, hogy rájöjjenek arra, amire Te :P Elég lesz? Szerintem is..