Schrödinger macskája

Ma este Schrödinger híres macskájáról meséltem a lányoknak a munkahelyemen. Szerettem volna sekélyes tudásom átadni a jószággal és gazdájának elméletével kapcsolatban. Nyilván nem érdekelte őket az egész, de azért tisztességgel végighallgatták - tisztában voltak vele, hogy így szabadulhatnak a legkönnyebben. Annának nagyon nem tetszett az egész, mert megtudta, hogy a cica élete komoly veszélynek van kitéve az elmélet szerint. Anna nagyon cuki lány - ezért a kijelentésért pedig egészen biztosan lakolni fogok, de mivel hogy nagy dumagép vagyok, ne féltsen engem senki, seperc alatt kivágom majd magam ebből is, mint ahogy általában szoktam. Ellenben azon kívül, hogy a macska iránt érzett aggódása melegséggel tölti el még a legmegáltalkodottabb metafizikus szívét is, engem inkább az e mögött meghúzódó filozófia fogott meg! Hogy ebben mennyi tudatosság, vagy ösztön lapul, sajnos nem áll módomban eldönteni, de azt hiszem Schrödinger macskája fellélegezhet: amig léteznek Annák, a sorsa felől nem lehet kétség! Megkockáztatom, még talán a világ is kicsit jobb Vele, s bár erre nézve közvetlen bizonyítékaim nincsenek - én azt mondom, egyelőre senki se hívja a fizikusokat! Inkább mindenki vegye ki azt a macskát abból a bizonyos dobozból a sok okoskodás helyett.. S ha ez nem menne egyedül, anna egész biztosan segíteni fog - mert Ő anna kis a-val, de nagy szívvel! :)

Könyvszüret!

Imádom Nick Hornby könyveit - sok-sok más favorit mellett az Ő stílusa áll legközelebb hozzám, fogalmazhatnék úgy is: Vele azonosulhatok csak igazán, míg mások sorait jobb esetben csak befogadom és feldolgozom. A felkapottabb könyvek (a Pop, csajok, satöbbi, vagy az Egy fiúról megvolt?) mellett ugyanúgy faltam a mélyebb gondolatokat szántó Hogyan legyünk jók? c. remekművét, mint a popzene Hornby-féle gyöngyszemeit felvonultató 31 dal lapjait, vagy novella-válogatását. Bevallom őszintén, egy könyv azóta sem található meg a könyvespolcomon, ez pedig a Fociláz volna. Remélem nem kell hozzá sok magyarazátot fűznöm, miért kerülte el érdeklődésem éppen ez a mű! Mint ahogy semmi sem lehet tökéletes, kettőnk képzeletbeli barátsága sem bontakozna ki minden téren, így a fociról egészen biztosan nem születne közös eszmecsere kettőnk részéről. Sokkal inkább azonosulhatok azzal az urbánus, modern és olyannyira érzékeny Hornby-val, aki ugyanolyan szenvedéllyel veti bele magát a mindennapokba, mint amilyen vehemenciával képes írni egykori szerelmeinek készített válogatás-kazettáiról, Kurt Cobainről, vagy a magunkfajták szánalmas kudarcairól, melyeket a nyárspolgárrá válás elől menekülve szenvedünk el. Nick Hornby nem átlagember, bár sokan annak gondolhatják azok közül akik nem veszik a bátorságot, hogy közelebbről is megismerkedjenek Vele. Pedig oly' szívesen mesél Magáról, múltjáról, életfelfogásáról, boldondériáiról és gondolatairól, melyeket sikeresen menekít át futó korszakokon, divathullámokon, s olykor konkrét évtizedeken keresztül. Ha valaha lesz egy fiam, egész biztosan azzal kezdem majd felnőtté válásának útját kikövezni, hogy kezébe nyomom a Pop, csajok, satöbbi-t /Nick, ha ezt most olvasod, van még egy pár jó éved felülmúlni önmagad - ígérem igyekszem addigra felnőni/!

Annyi mindenben hasonlítunk legbelül - így igazán kár lenne leragadni a focinál! Rob kudarcra ítélt kapcsolatai lehetnének akár az enyémek is, s mint ahogy az Egy fiúról főhőse, Will én is büszkén hirdethetném az igét: "Man is an island"! Néha szenvtelen szemlélőként, olykor enyhe cinizmussal és óriási öniróniával boncolgatja a mai kor egy oly' különleges férfitípusát, melybe én is sorolnám szerény személyem. Ez azonban ne riasszon el senkit, mivel mindezt olyan könnyed, szórakoztató, ám világos formában teszi, melyről egyelőre én álmodni sem merek!

Mint ahogy azt sem gondoltam volna legmerészebb álmaimban sem, hogy sikerül két legújabb könyvéről is lecsúsznom, s - szégyen ide vagy oda - egy hírlevélben kellett értesülnöm a magyar kiadásról! A keserű szájíz mellé azonban boldogsággal teli izgalom kerül - pont mikor az utolsó oldalt olvasod egy könyvéből - hiszen két újabb Hornby-kötet várja, hogy birtokba vehessem őket. Haladjunk csak szépen sorjában!

BETONCSÓK (SLAM)

A tizenhat éves Samről szól a történet, akinek mindene a gördeszka és azért már a lányok is érdeklik. Az anyukája mellesleg egy harminckét éves bombázó - vagyis tizenhat éves korában esett teherbe, természetesen véletlenül, és ezzel alaposan el is rontotta az életét...

Aztán Sam összejön a vele egyidős, gyönyörű Aliciával, s megtörténik, aminek itt az ideje: az első szexuális kaland. Csakhogy ez a kaland... na igen, ugyanazzal végződik, mint annak idején Sam anyukájánál.

Egy szóban összefoglalva: csemege! Újabb Hornby-gyöngyszem, melyben egy Tőle teljesen szokatlan karakterbe bújva mesél, méghozzá olyan hitelesen, hogy az embernek hirtelen kételkedni támad kedve a szerző kilétét illetően. Határozottan tetszik a témaválasztás, úgyhogy attól tartok ezzel a kötettel kezdem majd a sort! Ha tetszett a Hogyan legyünk jók, ezt se hagyd ki, véleményem szerint kizárt, hogy csalódni fog bármelyikönk is!

VÁJTFÜLŰEK BRANCSA (THE COMPLETE POLYSYLLABIC SPREE)

Nick Hornby huszonnyolc hónapon át írt egy rovatot egy amerikai irodalmi folyóiratba, a Believer-be arról, "amit éppen olvasott". Most, kötetbe gyűjtve, egy könyvrajongó, sőt könyvimádó vallomásaiként tárulnak elénk ezek a cikkek.

Egy professzionális olvasó életét követhetjük nyomon több mint két éven át, aki annak ellenére választotta ezt a pályát, hogy babakocsi áll az előszobájában, szezonbérlete van az Arsenal-stadionba, és ígéretes rockegyüttes ad koncertet a helyi kocsmában.

Erre a kötetre nem vesztegetnék túl sok szót, no nem azért mintha bármi bajom is lenne vele, ellenben ha Hornby munkássága még ismeretlen Számodra, fogadj el egy jótanácsot és légy oly' jó, hogy megígéred: nem ezzel a könyvvel kezded az ismerkedést! Ugyanakkor számomra kedvesek azon könyvei is, melyekben lelkes értekezéseket folytat - legtöbbször persze a zenéről, de közvetve az egész nyomorúságos életről - olykor önmagával, olykor önmaga ellen. Egy-egy fajsúlyosabb fejezet után pedig ahogy kedvenc matematika-professzorom mondta, volt: érdemes kiülni a gondolatok partjára!

Hétfő, hajnali három - új hét, két új könyv, két új ígéret. Köszönöm Nick! :)

Amikor az apró dolgok a legnagyobbak

Ma reggel kaptam valakitől egy kedves kis SMS-t, melyben csupán ennyi állt:

"szép napot!"

Nem is kellett ennél több, most már eshet az eső, fújhat a szél, mit bánom én, mert szép napom lesz! :) Mit érnének ezek a rövid üzenetek, ha mindennaposak volnának az életemben? Akkor is ilyen nagy becsben tartanám mindet, hogy bejegyzés születhetne belőlük? 

Attól tartok ez sosem fog kiderülni - egyrészt nem látom reálisnak, hogy bármitől is megszaporodnának ezek az apró figyelmességek, másrészt az élet sokkal bonyolúltabb annál, minthogy magyarázkodás és indok nélkül küldözgethetnénk egy, kettő, netalán háromszavas boldog üzeneteinket a nagyvilágnak. Talán három, esetleg négy embert ismerek, akik ezt megteszik, vagy akik ezt megérdemlik - remélem nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, egyikőjük lepett meg ma reggel.. Két szó, nagyjából 15 másodperc, és egy kis mosoly.. Nem túl nagy számok ezek, igaz? Egy olyan világban, ahol mindent összehasonlítunk és megmérünk bizony néha megesik, hogy a kis számoknak van a legnagyobb értékük.

Szép napot!

Önző értékek

Rég nem írtam, Kedves Naplóm & Olvasóim, jól tudom. Nagyon jól tudom - ki tudná jobban nálam? Az elmúlt hetek történései, gondolatai maradjanak meg csak nekem, senki más ne tudjon róluk, soha, semmikor. Így lesz ez a legjobb. Aki megérti, nem kifogásolja, aki kifogásolja, nem értheti meg. Maradjunk hát ennyiben!

A mai napom éppen olyan nyomasztó volt, mint mostanában bármelyik. Nyomasztó napokról írni nem nagy kunszt, tele van velük a magyar blog-szféra - nem kell messzire menni. Éppen ezért kerültem az efféle hangvételű írásokat, de a mai nap után úgy döntöttem leírom, amit már rég le kellett volna, ha úgy tetszik terápia-jelleggel. Semmi értelme úgy tenni, mintha minden rendben lenne, mikor belül majd szétvet a feszültség, a tanácstalanság és a mindezt átitató keserűség. Az ember tegye a dolgát, nemigaz? Tégy úgy, ahogy elvárják Tőled, öltözz fel rendesen, legyél jólfésült, gondolataid rendezettek, ne kifogásolj, ne feleselj, nyelj le mindent és felelj meg mindenkinek. Gondold azt amit mindenki gondol, cselekedj ahogy mindenki cselekedne, beszélj ha beszélni kell és tartsd a szád ha nem kiváncsi rád senki. Menni fog? Menni fog, csak Önmagadnak ne kellene hazudni, mosolyogj hát, hátha Te magad is elhiszed, hogy minden rendben..

Miért nincs rendben mostanában a világ? A hitelválság? A bel- és külpolitikai feszültség? A klímaváltozás? Az arab terroristák? Egy csudát.. Őszintén, tegye fel a kezét, akit közvetlenül érint bármelyik probléma, tovább megyek: tegye fel a kezét, aki teszem azt, az amerikai bankok csődje vagy szegény arabok miatt bántotta meg egy közeli barátját, rokonát netalán munkatársát?

Az a baj, iszonyú önzőek lettünk és egyre inkább megfeledkezünk arról, hogy mások is vannak körülöttünk, s a legkevésbé sem számít, hogy amit teszünk, milyen hatást gyakorol környezetünkre. Nyilván legtöbbünk életében a legfontosabb szó az "én" és a "nekem". Én magam sem vagyok különb, ha arra kerül a sor, szinte bármeddig elmegyek, hogy az érdekeim képviseljem. Szinte bármeddig, éppen csak addig nem, hogy ezzel másnak ártsak - szándékosan legalábbis soha. Ezért aztán nekem nincs se BMW-m, se menő cégem, se pozícióm, és egészen ritkán adatik meg, hogy azonnal megkapjak valamit, amire vágyom. Ellenben nem kell reggel szembeköpnöm a tükörképemet fogmosás után és ez bizton' állíthatom, hogy bőven kárpótol a fentiekért! Lépten-nyomon az értékteremtésről olvasok; ezt súlykolják belém a marketing-könyvek, erről olvasok a vállalat-irányítással foglalkozó irományokban és ezt látom a tv-ben is. Csudaszép teória: Teremts értéket! Mutasd meg másoknak, sőt: oszd meg másokkal!

Egyet értek: teremtsünk értékeket! Az élet legszebb pillanatai ezek: elkészülsz egy megbízással, lezársz egy projektet - az emberek könnyebben és gyorsabban dolgoznak a munkád révén. Elkattintasz egy gyönyörű fotót - feldobod valaki napját, inspirációt adsz a hétköznapok nyomasztó egyhangúsága ellen. Megvígasztalsz valakit, jókedvre deríted, vagy csak megfogod a kezét. Eladsz valamit, amelyre másoknak valóban szüksége volt, ami valóban számít és jó szolgálatot tesz. Volt egy kedves szavad valakihez, és boldoggá tetted egy időre, kimosod a kedvenc inged és ropogósra vasalod a gallérját, felveszed valaki születésnapjára és megtiszteled egy különleges pillanatát. Felhívsz valakit és tényleg érdekel, hogy hogy van és mi történt vele. Ajándékozol egy tábla csokit és nem reméled titokban sem, hogy adni fog belőle. Büszke vagy valakire és büszke vagy, mert megismerhetted és mert elfogadott, s Te is elfogadtad.

Ezek közül volt részem bármelyikben is az elmúlt pár hétben? Őszintén: nem nagyon. Volt viszont részem felháborodásban, gorombaságban, fejemhez vágtak igaz és kevésbé igaz dolgokat, vélt és valós sérelmeket, s páran megmutatták azt az arcukat is, amelyet eddig nem ismertem, vagy csak nem akartam tudomásul venni. Éppen ma nyilatkozták rólam: "elvesztettem egy barátot" - csak mert őszinte voltam és nem hagytam magam. Nagy kaland.. Nap-mint nap lemondok valakiről, sorra tűnnek el a barátok, és lassan már nem is telik el nap, hogy ne csalódnék valakiben végérvényesen! Ezek szerint szép lassan elfogynak a barátok is, már csak ketten-hárman maradtatok, de az is lehet sosem voltatok többen.

Azt hiszem a valódi értékek megteremtéséhez szükség van egy nagy adag önzetlenségre is, ami szép lassan kihalt az emberi kapcsolatokból. Nem is feltétlenül a baráti kapcsolatokra kell itt gondolni, elég körülnézni, ki hogy bánik munkatársaival, beosztottjaival, hogy bánik a pincér a vendégeivel, a vendégek a pincérrel, a tanár a diákkal, a diák az anyjával, az anya a tanárral. 

Lupus est homo homini, azaz ember embernek farkasa, s bár talán túldramatizálom a helyzetet, mégis valami hasonlóról van szó. Önzetlenségről már réges rég nem beszélhetünk, helyére lépett a vádaskodás, a sárdobálás és a dühödt ökölrázás. Aki élvezni szeretné a társaságomat, vegye tudomásul, hogy olyan vagyok amilyen - elfogadni nem muszáj, de csak a jó tulajdonságaimat kisajátítani és a hibáimért okolni helyénvaló dolog lenne? Elutasítani, levegőnek nézni a borús napjaidon nem túl korrekt dolog, még kiábrándítóbb, ha a fejemhez vágod, mikor én kerüllek. Miért mondod meg, kiről milyen véleménnyel kellene lennem, hisz' nem is ismered a körülményeket! Engem sem ismersz. Panaszkodsz, ha nem úgy bánok veled, ahogy szeretnéd, de te koránt sem bánsz velem úgy, hogy az feljogosítana erre. Lenézel és kioktatsz, pedig tizedét sem élted meg annak, amit én. Ha nem kellenek a tanácsaim, nem érdekel a véleményem, elég egy mondat, nem kell marakodni, venni fogom a lapot.

Mikor veszitek észre magatokat, mikor látja be az első közületek, hogy úgy is lehetne hasznot húzni, úgy is lehet érvényesülni, hogy annak más ne lássa kárát? Bizonyos kultúrákban bizonyíthatóan jól működik az "élni és élni hagyni" teóriája, nem érdemel meg egy esélyt itthon is? Hidd el, nem omlik össze a világ, ha egyszer te fogod be a szád, ha egyszer te nyelsz egy nagyot és nem esel nekem foggal-körömmel!

Holnap adózzunk hát kedvességgel, önzetlenséggel és toleranciával azoknak, akik megérdemlik ezt - akik pedig nem, hát őket legalább hagyjuk békén! Holnap, mert ez a nap már úgy is kibaszottul el van cseszve.

Bakancslista, Kopi Luwak, és az élet

Mielőtt rátérnék a lényegre, kezdjük talán a hétvégével, csak hogy kerek legyen a kép! Miután péntek reggel nagyjából 10 percet töltöttem azzal, hogy egy nyomorúlt vitamin-kapszulát leimádkozzak a nyelőcsövemen, szomorúan kellett konstatálnom, hogy kezdődő torokgyulladásom aznapra teljesen kifejlődött és mindent meg is tesz, hogy megkerserítse a napomat. Nem is volt túl nehéz dolga, s már-már nyerésre állt a nyavaja, amikor is egy kellemes vacsora fényében érkezett az egyszemélyes felmentősereg egy nagyon jó barátom kíséretében. Mindketten valami extrára vágytunk, valami nem hétköznapi örömre, ha csak rövid ideig is, de legyen már különleges a péntek esténk! Végül a tintahalra esett a voksunk, mely azonban nem nyújtott különösebb gasztronómiai élményt (nem is tudom mit vártunk, hiszen nem tengerpart mellett élünk - a mirelit-áru pedig egy étteremben is mirelit marad), de a pincérlány felejthetetlen mosolya kárpótolt mindenért. Mondanám, hogy már a torkom sem fájt, de ez egy részt nem lenne igaz, másrészről viszont tökéletesen nem érdekelt, mi folyik odabent. Vajon a kedvessége csak nekem szólt, vagy ez is a munkaköri kötelessége? Akárhogy is, a különlegességet ezúttal nem a tányéromon, hanem a leányzó tekintetében kellett megtalálnom, csak azt sajnálom hogy nem voltam olyan közvetlen Vele, mint Ő velem. Hogy lesz-e következő alkalom, azt nem tudhatom, de azt hiszem, mindenképpen nyertem az ügyön. Ha rámenősebb lennék, bizonyára többet is, s talán most nem ezzel a bejegyzéssel szerencsétlenkednék. Képzelt vagy valós, ámbár kiábrándítóan rövid flörtünk után új erőre kapva nekiálltam megszervezni az estémet, melynek gyümölcsét most olvashatjátok. A köztes időt pedig két film, valamint nagyjából egy palack finom bor, és némi bruschetta elfogyasztásával töltöttem. Mindkét filmet elmaradásaim pótlásaként tekintettem meg, név szerint az egyik a Wall-e volt, a másik pedig a Bakancslista. A két meglehetősen eltérő alkotás között nagyszerű átvezetővé vált egy palack Wunderlich-féle portugieser, némi olivás mozzarella fűszeres paradicsommal, pirítós-ágyon és az a kedves pár társasága, akiknél a második filmet tekintettünk meg. Végül az egészet egy-egy - azóta klasszikussá avanzsált - Southpark-epizóddal zártuk, és az ígérettel, hogy még másnap (illetve akkor már aznap) is találkozunk. Igazán változatos estém volt - nincs jogom panaszkodni főleg annak tudatában, hogy milyen szánalmasnak ígérkezett a napom.

A két filmről nem szeretnék itt és most értekezni, habár Jack Nicholson és Morgan Freeman mélyebb nyomott hagyott bennem, mint a kis takarító-robot, mindkét mű megér majd egy misét. Most azonban ha nem bánjátok, nem erről a két filmről szeretnék írni! Sokkal inkább arról, hogyan élek, hogy egyáltalán élek-e, mit várhatok az élettől és az élet mit vár el tőlem? A címben szereplő kávé-fajta pedig nem más, mint a jelenleg kapható legdrágább portéke a Föld kerekén, ha koffeinről van szó. Különlegességét egy Indonéziában őshonos macskafajtának, a Civet-nek köszönheti - éppen ezért bizonyos körökben Civet-kávénak is hívják a Kopi Luwak-ot. A szóban forgó macska előszeretettel fogyasztja a kávé bogyós gyümölcsét, azonban a kávébabot képtelen megemészteni - élelmes emberek pedig ezt a biológiai tényt, s embertársaink mérhetetlen sznobériáját kihasználva jutnak tekintélyes summához. Azonban senki se sajnálja tőlük ezt a pénzt - közben már mindenki kitalálhatta: bizony nem kevés macskakakit kell áttúrni az ínyencség kedvéért. A kávébabot ért enzimek mellett, melyek a keserűségért felelős proteinek ártalmatlanításában segédkeznek, azért is különleges a Kopi Luwak, mert a négylábú szerzetek csakis és kizárólag a tökéletesen érett bogyókkal érik be, míg az emberek leszüretelnek bármit, ha itt a szezon. Rövid értekezésem után kanyarodjunk is vissza eredeti témámhoz: azaz miért élnek egyes emberek Civet-macska módjára, kiválogatva a legtökéletesebb, legzamatosabb bogyókat, míg mások - durva hasonlattal élve - miért csemegéznek amazok ürülékéből? Paradoxonnak tűnik és mégis tökéletesen elégedett a helyzettel minden szereplő. Ez a nagyszerű(?) szimbiózis véleményem szerint nagyjából le is fedi az életminőségről alkotott világszemléletemet, melyet lentebb bővebben is ki fogok fejteni.

A reinkarnációt és más szépreményű téziseket egy kicsit most félretéve azt hiszem bátran kijelenthetem, hogy nagy valószínűséggel csak egyetlen életem van. Ebből az egyből kell kihozni a lehető legtöbbet, mégpedig kizárólag nekem: ha majd életem alkonyán (vagy valamivel előbb) arra szottyan kedvem, hogy számadást végezzek, csak magamnak tehetek szemrehányást, amennyiben nem leszek elégedett az eredménnyel. Az élet minőségét rengeteg szempont szerint osztályozhatjuk, meg sem kísérelném felsorolni őket, s hosszú estéket tölthetnénk azzal, hogy arról vitázunk ki él helyesen, s miért? Hiszen ki a legnagyobb pazarló: aki két végén égetve a gyertyát megállás nélkül csak a (káros) szenvedélyeket hajtva éli le életét, vagy aki burokba zárva, minden veszélytől védve, ámbár szinte minden élménytől megfosztva tengeti napjait, vagy netán az, aki életét a munkának, karrierjének, saját kis birodalmának építésének szenteli? Tartok tőle mindhárman vesztesek lennének, amennyiben egyáltalán létezne ilyen ember. Szerencsére ilyen szélsőséges magatartásra senki sem ragadtatta még magát környezetemben, habár olykor mindhárom típus jeleit tapasztalhatjuk magunkon és másokon egyaránt. Ha minőségi, tartalmas életről beszélünk, arányokról, a változatosságról, célokról és a jóízlésről mindenképpen szólnunk kell. Amikor kissrác voltam, úgy gondoltam minél több csokit tömök magamba, annál jobb lesz nekem. Felnőtt - felnőtt, jó vicc - fejjel már tudom mennyivel nagyobb élvezeti értéke van egy falat minőségi csokoládénak, mint két tábla átlagos portékának. Mennyivel felemelőbb érzés kibontani a kemény papírdobozba csomagolt, aprólékosan lezárt, az utolsó négyzetmiliméterében is kidolgozott fóliába zárt igazi kakaóval készült igazi csokoládét! Az íz-orgia mellett ezek az apró részletek ajándékoznak meg minket az érzéssel, hogy fontos emberek vagyunk, hogy a legjobbat érdemeljük. Hogy ez csak illuzió lenne - nem tagadom van benne igazság - akkor fogjuk hát fel az efféle élvezeteket édes inspirációnak a minőségi élet jegyében. 

Idővel minden szenvedély kimúlik - kár búsulni ezen, hiszen így újabbaknak adhat helyet életünkben, a természet örök körforgásához hasonlóan. A változatosság záloga tehát többé-kevésbé múló szenvedélyeink hajhászása. Ezért mosolygom meg azokat az embereket, akik állandó rosszallásukat fejezik ki felém, ha érdeklődésem egy-egy újabb terület felé veszi az irányt. Pedig így köttetnek az új barátságok, a múló szerelmek, születnek újabb hobbyk és hivatások, a nagy alkotások és próbálkozások, de a nagy utazások is ezzel az egyszerű lépéssel kezdődnek. Fogalmam sincs, mennyire élek teljes életet, sajnálatos módon egy lexikon sem tartalmaz pontos definíciót ezzel a szócikkel. Abban azonban határozottan biztos vagyok, hogy szóba sem jöhet teljes élet színes és szerteágazó ízlésvilágom, s az igényeim nélkül - másnak talán igen, nekem azonban semmiképp sem! Hogy élhetnék és alkothatnék a zenei gyűjteményem nélkül? Milyen lenne a spagettim Pavarotti nélkül? Mennyi idő alatt kódolnék le egy oldalt a pörgős elektronikáim nélkül és milyen nyomasztó lenne egy szürke és hosszú kutyagolás az ipodom nélkül? Mi inspirálna, ha eltűnnének a kedvenc festményeim, melyeket képes vagyok hosszú perceken keresztül önfeledten bámulni? Ha nem nézhetnék át naponta több száz fotót irigykedve, vagy ne nézhetném meg legalább félévente a kedvenc filmjeimet? Biztosan szegényebb lenne az életem ezek nélkül, csakúgy mintha céltalanul tengetném egyik napomat a másik után.

Mindenkinek vannak céljai - nekem legalábbis voltak, vannak, és egészen biztosan lesznek is! Mégis a legszebb része az egésznek a mindent átitató fejlődés utáni vágy, amely önmagában értelmet ad az életnek. Ha ma este egy gyakorlatból kétszázat csinálok meg, jövő héten már háromszáz lesz a tét, ha elégedett vagyok egy fotómmal, hát bebizonyítom magamnak, hogy tudok sokkal jobbat is alkotni, amelynek fényében már elveszik az előző. Nem számít mi az álmom, vagy éppen mi a feladatom, mert nem létezik olyan magas tét, amire ne licitálnék rá, s ha saját vagy éppen mások korlátait már másnap ledönthetem, az éppen annyira tölt el elégedettséggel, mintha teszem azt fél év munkája lenne a dologban.

Összefoglalva a jóízlés, életcéljaim mélysége és állandósága, valamint az életem építőkockáit adó érzések, élvezetek aránya határozza meg a szememben az élet minőségét. Régebben azt gondoltam, ha egyik-másik területet elhanyagolom a másik javára, sokkal sikeresebb lehetek, hisz' arra az egy területre koncentrálhatom erőimet, amelyre életemet alapozom. Ez ideig-óráig igaz lehet, ám hosszú távon megbosszúlja magát, ráadásul mi történik, ha időközben kiderül, más szerepet szánt nekem a sors? Ki él teljes, minőségi életet: a Civet macska, vagy aki a kávébab után túrja az ürülékét, esetleg aki kevesebb munka fejében megelégszik az átlagos bogyókkal? Mindannyian ugyanazért a portékáért élnek-halnak, s ha kicsit a dolgok mögé nézve leegyszerűsítem azokat, rá kell hogy jöjjek az életünk nem más, mint egy nagy rakás kávébab, egy olyan feltételezett világban, melyben minden a koffein körül forog. Rajtunk múlik, miként jutunk a bogyókhoz, megesszük, vagy ledaráljuk, mennyit gyűjtünk be és szétválogatjuk-e a tökéletlen szemeket, netán beérjük a gyengébb felhozatallal is? Aki kicsit is ismer, kapásból tudja a választ, igen én vagyok az, aki csak a tökéletes portékával éri be. A "mindent vagy semmit"-tézis elkötelezett apostolaként csak a legjobb jöhet szóba, legyen szó a saját munkámról, vagy egy finom falatról, egy ingről vagy bármiről, amiből már legalább kétfélét gyártanak, s egymás alá-fölé pozícionálhatom őket. Ezek szerint a hozzám hasonló alakok élnek a létező legmagasabb színvonalon, míg aki beéri az olcsóbb borral, akinek nem számít, milyen inget ölt magára, az feltétlenül rossz úton jár? Tényleg így lenne? Lemondani a tökéletességről, a kifogástalan minőségű holmikról, vagy éppenséggel a legelismertebb márkákról mennyivel rosszabb, mint lemondani bármiről, csak mert nem a létező legjobb jut belőle? 

S vajon én teljes életet élnék? Önkritika ide vagy oda, fogalmam sincs továbbra sem! Kérdezzek meg mást, mit gondol? Teljesen felesleges lenne! Az én életem az én gondolataim, szempontjaim szerint lesz teljes, nem másoké által. Az, hogy milyen cimke díszeleg a kávésdobozon, amiből az éppen most készített kávét kortyolgatom csak addig fontos, amig én iszom. Edward Cole a Bakancslistában különös figyelmet fordított arra, hogy minden napját egy csésze különleges kávéval indítsa, míg Carter tökéletesen elégedett volt egy bögre Nescafé-val. Homlokegyenest eltérő életük mégsem volt teljes, s ennek - lássuk be - vajmi kevés köze lehetett a kávénak. Ellenben Edward élete egyik legfontosabb szertartásától, mindennapjai komponensétől fosztottuk volna meg, ha kivesszük a Kopi Luwak-ot a kezéből - mellyel ugyan nem volt teljes az élete, nélküle viszont bizonyosan kevesebb lett volna.

Talán túlságosan is sok kérdést sikerült belesűrítenem ebbe a pár bekezdésbe, s ha jobban meggondolom, egyre sem találhatsz értelmes választ a sorok között. Nem mondom, hogy közelebb kerül az igazsághoz, aki megnézi Jack Nicholson és Morgan Freeman egyik legnagyobb alakítását a Bakancslistában, nem mondom, hogy csupa hasznosítható tanácsokkal látja majd el az élettel kapcsolatban - de hogy tartalmasabban tölti el azt a másfél órát, mint ezzel a bejegyzéssel itt, abban egészen biztos vagyok! Én pedig azt hiszem, most főzök még egy kávét magamnak..

Csúszás

Kedves blogolvasók,

Nem kenyerem a magyarázkodás és a mentegetőzés, de úgy éreztem illő lenne 1 sorban leírni, miért nincs post egy hete. Az ok prózai, iszonyatos módon el vagyok havazva, és pont. :) Az új post már készül, szerencsére soraim száma gyorsabban nő, mint ahogy teendőim listája csökkenne. Remélem ez utóbbi fogy el hamarabb, s nem a türelmetek! Addig is had' ajánljam figyelmetekbe a Justice eklektikus mixét, melyet csak most fedeztem fel magamnak, de nem győzöm eleget hallgatni:

Justice: Fabrik Rejected Mix


Legyen hát ez a bejegyzés mottója: Jobb későn, mint soha! ;-)

Édes, csípős, és keserű

Három íz, melyet külön-külön sem könnyű helyesen élvezni, hát még ha összegyúrjuk őket egyetlen pompás ízkavalkáddá! Pedig az igaz barátságok pontosan ilyenek - csakúgy, mint az élet. Az édessel kezdődik minden, a legkönnyebben befogadható ízzel, mely azonnali, vitathatatlan és kellőképpen intenzív élménnyel kényeztet minket. Kellőképpen intenzív, hogy eltompítson minden mást és csak őkelme után vágyakozzon gyarló lelkünk. Mindenhol jelen van, könnyű utánpótláshoz jutni, legyen szó akár szilárd, akár folyékony táplálékról - vagy éppenséggel érzelmekről, érzésekről, kedélyállapotról. Csalfa jószág: miközben a végletekig kényezteti gyanútlan áldozatát, el is tompítja elméjét - így nélküle semmi sem lesz elég intenzív, semmi sem lesz olyan jó, mint azelőtt, hogy szegény pára vesztésre állt volna a mézes-mázas csalfa veszedelem ellen. Már egészen kis gyermekkorunkban megtapasztalhatjuk az édes csábítást - mértékkel, helyesen fogyasztani, élvezni azonban csak később tanuljuk meg, már aki egyáltalán eljut odáig! S milyen könnyű itt megállni, és megálljt parancsolni a kéznek, amely más ízek felé nyúlna! Mire a vesződség, ha az édes portékák így is kielégítenek? Minek szenvedni, ha mindent jól meg lehet cukrozni, és az összes kellemetlen vagy csupán ismeretlen ízű élet-morzsa ragacsos, nyúlós illuzióvá változtatható?

Mert az élet nem ilyen. Az élet sokszínű és igen sok ízű étek. Van közte olyan falat, amelyben mindenki kedvét leli, míg egyes ínyenc-falatok csak keveseknek okoznak örömet. De butaság volna minden pillanatból édességet varázsolni, durván elnyomva ezzel a többi fűszert, melyek teljessé tehetnék minden egyes napunkat. Bár az édes pillanatokat hajszoljuk, de ki tudja maradéktalanul kiélvezni őket, ha néha ne jutna olyan erős falat a sors - ilyenkor túlságosan is - roskadozó asztaláról, melytől sokszor a könnyünk is kicsordul?

A csípős, erős ízek adják mindennapjaink pikantériáját, nélkülük egyhangú lenne az élet, csakúgy mint az étkek. Még ha néha fel is szisszenek, ha néha túlzásokba is esem - nem tudom elképzelni az életem pikantéria nélkül! Ugyanakkor az én szememben az erős ízek testesítik meg a konfliktusokat, a nagy veszekedéseket és a heves érzelemkitöréseket mindennapjaim során. Kénytelenek vagyunk hát velük együttélni, akárhogy is tiltakozunk ellenük - hozzánk tartoznak. A legjobb barátságokba is kever egy-két csipetnyit a nagybetűs Sors - néha túl sokat is; ilyenkor nincs mit tenni, dönteni kell: ki-ki meddig kíván a közös edényből falatozni.

Ha az erős ízeket sem könnyű kiélvezni, mi a helyzet a keserűséggel? Szintén hozzátartozik a mindennapi élethez, s bár néha tényleg jobb lenne csak túlesni rajta - aki tudja hogyan tegye, örömét lelheti benne. Mindig azt gondoltam, ahhoz hogy a keserű italokat, étkeket igazán élvezhessük, kell egyfajta érettség, s némi élettapasztalat. Sok-sok palack édes bornak kellett elfogynia ahhoz, hogy teljes elégedettséggel tegyem le az asztalra az első kiürült poharat, melybe száraz bort töltöttem. Rengeteg jobb-rosszabb minőségű tejcsokit bontottam fel, míg megtanultam élvezni és szeretni a legjobb svájci étcsokoládéból készült remekműveket, melyből ma már akár két-három kocka is elrepít a csoki-mennyországba. A keserű pillanatok nélkül nem lenne olyannyira édes az a kevéske boldogság, mint ahogy az sem értékeli igazán a napfényt, aki felett ne borult volna még be az ég.

Éppen ezért az én kedvenc csokim étcsoki, melyhez intenzív chili íz párosul - mert olyan, mint az élet: először cseppet édes, majd jön az erős-paprika íz, végül az étcsoki keserűsége tesz teljessé minden falatot. Az én egyik jó barátom pedig tudta ezt, ezért csomagolt nekem egy táblával belőle. Nagy kincs ez az alufóliába, majd díszes papírba csomagolt, a nagy melegben egyszer meg is olvadt csemege! Nem csak mert minden kis falatot boldogan majszolok el, hanem mert Ő adta nekem. Talán a kezében szorongatta, míg hazaért vele, mintha az én kezemet fogná, talán gondosan vigyázott rá, ezerszer több figyelemmel, mint amit a gyárban valaha is kaphatott. Abban is biztos vagyok, hogy többször végigsimította - mert én is ezt tettem - hogy elképzelhesse mennyire értékelem majd a boldogság eme száz grammját. Talán vett egy táblával Magának is, hogy megtudja mit szeretek a chilis csokiban. Talán már fel is bontotta, és meg is kóstolta. Talán ízlett Neki is, de az is lehet, hogy nem. Nem fog lebeszélni róla, nem fogja megkérdezni, mit szeretek benne, vagy hogy miért nem jó nekem a tejcsoki?

Ő olyan nekem, mint a kedvenc csokim. Édes, mert tudja mi kell nekem, pedig nem kérdezi, de ha mégis, én nem mondom el. Boldoggá tesz, hogy beszél velem, ha meghallgat, vagy elmondja mit gondol a világról. Édes, mert megengedte, hogy a mindennapjai része legyek. Édes, mert bár nem fogta meg a kezem soha, nem öleltük még át egymást és egyáltalán nincs a közelemben, mégis közel áll hozzám. Csípős, mert megmondja, ha elég belőlem, szól, ha rossz vagyok és kiállhatatlan. Csípős, mert - csupa kedvességből - szurkál engem; így kerülünk még közelebb egymáshoz. Csípős mert ha rossz napja is van, mégsem zár ki még olyankor sem. Csípős, mert megvéd engem, velem mérgelődik, harap, vagy éppen kiabál, ha azt kell. Keserű, mert nincs itt és én nem vagyok ott. Keserű, mert néha megbántom és mert néha megbánt. Keserű, mert pont olyan nehéz eset, mint én.

Kedves Barátom! Köszönöm szépen a születésnapi ajándékom, mely mellé csomagoltad ezt a tábla csokoládét! Boldoggá tettél mindkettővel és nyugalommal tölt el a tudat, hogy kettőnk közt nem téma, ha késve köszöntjük meg egymást, mint ahogy megannyi szánalmas sérelem sem, melyet állítólagos "barátaim" vágtak a fejemhez mostanság!

Szerencsés és boldog ember vagyok, mert több igaz, és jó barátom is van. Ez a bejegyzés viszont csak az Övé, mint ahogy ez a tábla csoki is csak az enyém..

-- Köszönöm szépen, Szilvi!

Közérdekű közlemény

Kedves hétköznapi olvasók,

Előreláthatólag hétfőig nem írok új bejegyzést a naplómba, mivel történetesen pihenni megyek - hogy mennyire lesz pihentető ez a pár nap, majd kiderül - így nem tartom valószínűnek, hogy születne új iromány.

Minden jót! :)

T.

Inspiráció

Mivel a blogom címe "Hétköznapok", ezért volt egy olyan megállapodásom önnön magammal, hogy hétvégén nem írok bejegyzéseket. Most mégis kivételt teszek, egyrészt mert ma dolgozom - így a mai nap számomra éppen olyan hétköznap, mint Neked a hétfő, vagy mondjuk a szerda - másrészt mert mostanában nem született annyi bejegyzés, mint szeretném - márpedig ez pedig nincs rendjén.

Amiről írni fogok az nem más, mint az a megfoghatatlan, láthatatlan valami, amely nélkül nem létezne az a rengeteg jóság, amely miatt érdemes felkelnünk nap mint nap. Arról az érzésről, a késztetésről, kényszerről, vagy sugallatról - nevezd aminek csak akarod - mely minden egyes cselekedetünkre, minden egyes alkotásunkra rányomja bélyegét. Ha pedig éppen nem csinálsz semmit, és az égvilágon semmihez sincs kedved, nos az inspiráció fog kirángatni a gödörből. Mi az inspiráció forrása? Minden, és semmi egyszerre. A boltban nem kapni inspiráció-bogyót, nem készül belőle karamellás szelet, sem cukormentes üdítő. Mégis korlátlan mennyiségben rendelkezésünkre áll, ha tudjuk hol keressük és hogyan húzzunk hasznot belőle. Hiszem, hogy minden ember többre hivatott annál az önként vállalt rabságnál, melyet monoton és látszólag értelmetlen munkája jelent, melyben az a legszomorúbb, hogy többségünk valóban önként, ha nem is dalolva zárja magára cellája ajtaját reggel nyolctól délután négyig. Hiszem, hogy mindenki tehetséges valamiben, legyen szó a zenéről, a festészetről, lakberendezésről vagy akár egy csésze kávé elkészítéséről. Igen, jól olvastad, a kávéfőzést is lehet művészi szinten űzni, sőt had kérdezzem meg: érdemes másképpen? Vajon hogy indulnának a reggeleim, ha Francesco Illyt nem inspirálta volna semmi, hogy megalkossa minden espresso-gépek atyját? Mi lett volna, ha megelégszik azzal a kávéval, amit mindenki más iszik? Az öreg Francesco-t a pocsék kávék sarkallták kisérletezésre, fejlesztésre és nézd meg, hová jutott: nincs olyan ország a Földön, ahol a koffein-dinasztia neve ne jelentene egyet egy csésze kompromisszumok nélküli feketével.

De mi inspirálja a hozzám hasonló, kevésbé jelentékeny fickókat? Szerencsére az Illy-kávén kívül van még mit felsorolni. Inspirálnak a hitvány emberek, egyfajta élő iránytűként, hogy tisztán lássam a szociológiai fertő ellenpólusát, s hogy nem tévesztettem még irányt - egyszóval, hogy jobb ember lehessek. Inspirálnak Jamie Oliver kajái, mert Ő mindig lazán veszi az életet és az étkeket - szeretném hinni, hogy (ebben) hasonlítunk egymásra. Inspirál egy szép festmény, gyönyörködtet, érzésekkel telít el. Felhevítenek vagy éppen lehűtenek a színek, ötletekkel látnak el a vonalak - így lehet napsütést varázsolni akár egy borongós, esőáztatta délutánon is! Inspirálnak mások fotói, irígységgel töltenek el, alkotásra sarkallnak - mert nálam akkor jó egy fotó, ha bizsergő érzést keltenek az ujjbegyeken, mert nincs a kezem ügyében a gépem, ha azonnal meg szeretném csinálni én is azt a képet, úgy ahogy én gondolom, ahogy én látom. Mondanom sem kell, a legjobb képek az ilyen ellesett kompozíciók újraértelmezése közben születnek. A végeredménynek persze már semmi köze ahhoz, amit az alkotó örökített meg, s éppen ez a legjobb a dologban. Inspirál az a lány, aki az előbb még olyan csúnyán grimaszolt, most pedig a legszebb mosolyát vette elő, csak nekem. Többet is adhatna a mosolyból, cserébe lemondanék a grimaszokról - így ösztökél engem arra, hogy jó legyek; szándékosan vagy sem, ezt sajnos csak Ő tudja. Inspirálnak embertársaim, akik másképp élnek mint én, követendő vagy éppen kerülendő példát állítva elém. Inspirálnak a véletlenek, melyek a legjobb ötletekhez vezetnek, legyen szó egy új algoritmusról, egy remekbeszabott fotóról, vagy egy hétköznapinak, jelentéktelennek tűnő mozdulatról, gondolatról, amely később bebizonyítja, korántsem volt az.

Bár hétköznapi vagyok, egyszerű és jelentéktelen - nem fűződik a nevemhez szabdalom, nem alkottam ügyes kávégépeket, kiállításom sem volt még és szakácskönyvet sem írtam - nem keseredem el, míg időm és nagyravágyásom el nem apad. Idővel ugyan olyan jól nem állok, mint inspirációkkal - de mi ez, ha nem éppen a legnagyobb késztetés, amit az élettől kaphatok?

Majd holnap elolvasom a tegnapi újságot

Szerda, 9.45 körül:

A mai napom előreláthatólag rém keserves és fárasztóan hosszú lesz, ezért aztán előremenekültem a problémák elől, s a szokásosnál korábban keltem fel, hogy amire csak lehet, tisztességesen előkészülhessek. Rém amatőr dolognak tartom és utálom, ha felkészületlenül futok bele egy problémába, ezért ha lehet, kerülöm az ilyen helyzeteket. A bőséges reggeli után instant bűntudatom támadt, mivel már jó három hete hanyagoltam az edzést és egyáltalán mindenféle testmozgást kiiktattam az életemből. Sűrű három hét áll mögöttem, ilyenkor az efféle tevékenységek nem élveznek prioritást - mondván ha kimarad egy-két alkalom, nem dől össze a világ. A világ nem dőlt össze, a lustaság ellenben napról-napra újabb területeket hódított el tőlem saját magamért vívott háborúnk során, s hogy ki áll nyerésre, azt most ne firtassuk, legyen elég annyi, hogy álltam már fényesebben is! Nem szokásom délelőtt áldozni a hasprések és egykezes súlyzók oltárán, most mégis mindenáron túl akartam esni rajta a nap első felében. Még el sem kezdődött mai vesszőfutásom, máris jókora adag feszültség halmozódott fel bennem, melynek levezetésére kitűnő alkalomnak kínálkozott egy-két kiadós szériázás. Miközben az emailjeimet és a híreket futottam át az egyik szememmel, a másikkal lopva az órát figyeltem, vajon mennyi idő marad a bemelegítésre, s már le is mondtam egy-két gyakorlatról, csak hogy beleférjek az egyre szűkösebb időkeretembe. Mondanom sem kell, inkább a kiadós bemelegítésről mondtam le, mintsem kedvenc portáljaim és a flickr-oldalam bújásáról (pedig meddő próbálkozás munka előtt, fél lábbal már az utcán minden kommentre válaszolni, és az új képekre reagálni), így hát röpke egy-két perc múlva boldogan vetettem bele magam a kétszer tíz kilogramnyi acél emelgetésébe.

Pontosabban szólva csak vetettem volna, ha nem tiltakozott volna minden porcikám a korai terhelés ellen. Elkeserítő, mennyire függünk kialakított életvitelünktől, szabályainktól és szokásainktól. A szervezetem tudta, normális esetben ilyenkor még jól megérdemelt pihenőjét tölti, van ideje regenerálódni és felkészülni egy újabb viszontagságos napra. Most azonban megvontam tőle ezt a lehetőséget, ezt pedig a várakozásaimat jócskán alulmúló teljesítménnyel viszonozta. Ami máskor már-már könnyedén ment, most percekig tűnő kínlódásnak tűnt, s bizony komoly kétségeim támadtak afelől, végzek-e egyáltalán az első négyes szériával.

Aztán beütött, amire a legkevésbé sem számítottam: épp amikor már minden jól ment, s kezdtem felvenni a ritmust - sikerült úgy meghúznom a hátam, hogy kész csoda az is, hogy egyáltalán ki tudtam egyenesedni. Hamar beláttam, a mai edzésprogram itt véget is ért: irány a zuhany, majd a munkahely - és tulajdonképpen boldognak kellene lennem, hogy ennyivel megúsztam az esetet. A hiányos bemelegítést okoljam, vagy rozsdásodó izületeim bosszúja lehetett ez, esetleg a sors űz gúnyt belőlem az utóbbi napok gyanús kiegyensúlyozottsága miatt? Fogalmam sincs, és nem mondom kétszer azt sem, hogy ezek így, együtt váltották ki a malőrt. Szomorúan kullogtam hát egészen a munkahelyemig, hiába ástam elő a legütősebb dalokat az ipodom már rég elfeledett szegleteiből - sőt, ennek tetejébe még minden probléma, személyi ellentét, félelem és kilátástalanság, ami a szívemet nyomta, ott lüktetett a fejemben. Egy balul sikerült gyakorlat elég volt, hogy egy csapásra megváltoztassa a napom, mert hát ki szeret félbehagyni bármit is, amit eltervezett? Én biztosan nem, ilyen csúfos kudarc árán pedig főleg nem! Mindenki ismeri a "bal lábbal kelt fel" kifejezést, nos én bevezetném a "meghúzódott háttal érkezett munkába" frázist is, amelyet ez előbbi kifejezés hatványaként definiálnék.

Csütörtök, valamikor 10 és 11 óra között:

Mindezek ellenére a munkanapom meglepően olajozottan indult, mindenre időben előkészültem, a problémákat elsimítottam és amennyire csak lehetett előre dolgoztam, hogy rám aztán ne kelljen várni. Mégsem tudtam felengedni - talán a hátam miatt, talán a nyomasztó gondolatok miatt, vagy mert a neheze még hátravan, és mert előre tudtam, hogy nagy valószínűséggel hajnali 2 előtt nem kerülök ágyba. 

Csütörtök, 21.45:

Minden úgy is lett, ahogy sejtettem: hajnali 2.30-kor még mindig ezt a bejegyzést írtam, a sötét fellegek sem tűntek el, némi papírmunka pedig a súlyzók sorsára jutott - fére kellett tennem őket másnapra. Ma estére végre-valahára sikerült befejeznem mindent, amit szerdára terveztem - sőt ha a súlyzókon is túl vagyok, s ezúttal megúszom komolyabb sérülés nélkül, azt hiszem végre kicsit megnyugodhatok - legalábbis holnapig. Előbb azonban kinyitom a tegnapi Magyar Hírlapot és elolvasom mi történt a világban, amig a saját kis problémáimmal voltam elfoglalva. Neked pedig külön megköszönöm hogy elolvastad ma, mi történt tegnap az én világomban!

Megfelelni

Gyakran ringatom magam abba a tévhitbe - főként egy különösen balul sikerült nap után, hogy lelkem megnyugodjék - miszerint a külvilágnak mutatott arcom nem is érdemel akkora figyelmet, mint sokan gondolják. Valóban nincs akkora jelentősége a külcsínnek, de annál jóval több, mint amennyit gyakran tulajdonítottam neki. Ritkán kezdem el magam boncolgatni a kérdést, hisz' ennél azért jóval fontosabb dolgokkal is el tudom ütni az időt, hálistennek. Általában akkor kerül előtérbe a dolog, ha egy rég látott ismerős vagy egy kekeckedő "barát" érdeklődik affelől, hogy még mindig ugyanott dolgozom-e, vagy milyen autóm van, mikor házasodom már meg és így tovább, és így tovább. Megfigyeléseim szerint ezek az általánosan elfogadott mérföldkövei a sikeres életnek, legalábbis ami a környezetemet illeti. Ha most egy amerikai filmből lépnénk elő, valószínűleg még hozzá csapnám a hétvégi golfozást is, csak hogy még teljesebb legyen a kép - és mert mindig is szerettem volna golfozni.

Akkor hát milyen szerepet tölt be a rólam kialakított kép külső megítélése? Másképp teszem fel a kérdést: mennyi energiát öljek annak a Tamásnak a megformálásába, amit a külvilág lát, és látni kíván rólam? Mert - bízom benne - senkinek sincs kétsége afelől, az az ember, akit a környezetem ismer korántsem azonos azzal, aki valójában vagyok. Azt sem mondanám, hogy szerepet játszom, illetve talán mégis: az emberek szeretnek szerepeket osztogatni egymásnak, s általában el is várják, hogy a másik annak megfelelően viselkedjék. Ha nem így teszel, problémás eset vagy - rossz munkaerő vagy, nem vagy igazi barát, nem tudod mi kell egy nőnek, nem az vagy, akire vágynak, nem tudsz viselkedni, alakoskodó vagy, túl őszinte vagy, nem vagy őszinte - nem folytatnám, ha nem baj. Ha jóval fiatalabb lennék, csak legyintene mindenki: lázadó kamasz! Akkoriban sokminden voltam, de lázadó nem: mindenkinek megfeleltem, de legalábbis görcsösen meg akartam felelni. Persze mindenkinek nem lehet megfelelni, már csak azért sem, mert ha már legalább hárman vannak egy szobában, abból kettő jó eséllyel a másiknak ellentmondó dolgot akar. Kár tagadni, túl későn jöttem rá, mekkora ostobaságot csináltam, ezután következett aztán életem azon szakasza, amikor is senkire sem hallgattam és senki véleménye nem érdekelt. Hirtelen antiszociális lettem, akivel nem lehet kijönni, aki senkire sem hallgat és semmi sem érdekli. Életem korábbi szakaszában túl sokat foglalkoztam a külvilággal, aztán meg túl keveset. Korábban emberi kapcsolatokat gyűjtöttem, aztán meg a nyers tudást. Rengeteget olvastam és tanultam (nagyjából 70%-át akkor sajátítottam el annak, amiből a mai napig élek), és keveset beszélgettem. Iszonyú mennyiségű könyvet szereztem be - nem titkolom, jó részüknél csak a birtoklási vágy hajtott - a legkülönfélébb témákban, kezdve a kortárs szépirodalommal, a szakácskönyveken, szakkönyveken és a jógán át a pszichológiáig. Rengeteg mindent megtudtam a világról, de nem volt kinek elmondanom. Később, egykori barátnőm ezt úgy tapasztalta, hogy én egyfolytában kioktatom Őt és másokat is, pedig csak arról volt szó, hogy örültem, hogy végre valakinek adhatok abból, amit magamba szívtam. Ideje volt belátni, ez az életmód sem célra vezető, majd miután a kapcsolatom is megszakadt a fent nevezett leányzóval, elhatároztam, gyökeres változásokat vezetek be életemben.

Tulajdonképpen engem mindig minden érdekelt, csak az nem, ami az átlagembert. Nem érdekelt, hogy nincs kocsim, nincs a nevemen saját lakás és így tovább. Mindenkit meghallgattam illedelmesen, magamtól és magamról viszont soha nem beszéltem - nem meglepő módon ez manapság nemigen zavar senkit sem, túlságosan önzőek vagyunk már ahhoz, hogy egyáltalán észrevegyük, hogy a másik is figyelmet érdemel(ne). Ott álltam hát egymagam, hogy kicsit kiszínezzem a történetet: saját magam elefántcsont-tornyába zárva, óriási tervekkel a fejemben a jövőmet illetően. Első körben nem egészen fél év alatt leadtam 20-25kg-ot, amit kisebb-nagyobb ingadozásokkal a mai napig tartok - van okom a büszkeségre, s ez olyan változás volt, amit mindenki észrevett és elismert. Engem lepett meg legjobban a dolog, micsoda változásokat vont maga után csak ez az egy lépés: túlzás nélkül állíthatom, vonalaim mellett az egész mentalitásomat átformálta a testedzés. Korábban saját béklyóim rabja voltam, mi szerint ez vagy az úgy sem sikerülhet, kár is hát megpróbálnom, másnak sem sikerült - nekem sem fog. Rengeteg dologba vágtam bele, egy rakás új dolgot próbáltam ki és rengeteg új embert ismertem meg - teherbírásom és munkakedvem is megtöbbszöröződött. Szemmel láthatóan minden a legnagyobb rendben, minden úgy alakult, mint ahogy az egy magamfajta fiatalembernél elvárható. Félretettem az álmaimat, hogy még több pénzt tehessek félre - egy tisztességes bankszámla márpedig alapkövetelmény, ha (kis)polgári életről beszélünk. A hirtelen nyakamba szakadt energiazuhatag ellenére abbahagytam a kísérletezgetést, nem próbáltam ki magam többé semmiben, egy dologra koncentráltam, a fennmaradó időt pedig pihenésre, regenerálódásra fordítottam. Soha nem éreztem magam ilyen jól és ilyen nyomorultúl: ingerekre, új, befogadásra váró dolgokra vágytam, jó és rossz élményekre, amik üzemanyaggal láttak volna el a létemet szimbolizáló hajót, melyről nem tudtam eldönteni, hogy végre valahára révbe ért-e, vagy csak zátonyra futott?

A végső lökést azt hiszem azok a súrlódások adták meg, melyek újdonsült barátaim és köztem egyre gyakoribbá váltak. Azt hiszem Ők a mai napig nem látják be, hogy nem velem van baj, nem vagyok egy hitvány alak, egyszerűen csak másképp gondolkozunk alapvető kérdésekben. A problémát sokkal inkább abban látom, hogy mindenáron rám akarják erőszakolni (nem csak ők) az életmódjukat, az erkölcsi normáikat és konkréten a hétköznapjaikat, tokkal-vonóval együtt. Nekik ezt még mindig könnyebb megbocsátani, mint saját magamnak - mert én is pontosan ezt tettem, valaki más életét próbáltam élni a sajátom helyett; mintha egy kabátot húznál fel, ami sehogy sem passzol Rád: itt-ott szorít, máshol pedig bő. A legjobban akkor jársz, ha leveszed, így ugyan fázni fogsz, ha fúj a szél, elázol, ha jön az eső, de legalább nem fulladsz meg - vállalható kompromisszum, s egyszer mindenkinek el kell döntenie, milyen áron és mikor akar kabátot magának.

Én pedig egyelőre nem akarok, illetve fogalmazzunk úgy: lázasan keresek tovább, s bár néhány kiadós égszakadáson túl vagyok, mégis visszaadtam már jópár kabátot (pedig nem egy igen szép volt) és kész vagyok megtenni ezt ma is, holnap is, ha a helyzet ezt kívánja. Sokszor elgondolkozom azon, túl vagyok-e már életem legszebb, leggazdagabb időszakán, vagy még csak ezután következik-e? Tíz év múlva vissza fogok vágyni a mostani életembe, vagy lenézően mosolygok majd a szánalmas próbálkozások sorára? Átkozni fogom-e magam döntéseimért, vagy hálás leszek értük? Mivel nincs senki, aki hitelt érdemlően válaszolhatna a fenti kérdésekre, sem arra, hogy mi a helyes út és én azon járok-e, azt hiszem levonhatom a tanulságot és kijelenthetem: elsősorban magamnak kell megfelelnem, még ha ez néha gyökeresen ellentétes is azzal, amit elvárnak tőlem. Mennyivel könnyebb dolgom volna ha minden kabát, s benne minden ember egyforma lenne, nem igaz?

Nem igaz.

Watchmen - Ki őrzi az őrzőket?

Tetszik nem tetszik, az utóbbi időben igencsak megszaporodtak a képregények ihlette filmalkotások a mozik műsorpalettáján. A sznob filmesztéták nyílván még többet fanyalognak majd, a megszállott képregény-pusztítók pedig elégedetten dörzsölhetik a tenyerüket. A hozzám hasonló átlagpolgár pedig hol ide, hol oda kapkodja a fejét az idén nyáron igen intenzíven záporozó képregény-címek hallatán. A közelmúltig leküzdhetetlen előítélettel viseltettem a comic-moviekkal szemben, azonban tehetséges emberek bebizonyították, hogy e műfaj keretein belül is lehet maradandót alkotni. Legutóbb a Wanted kapcsán lelkendeztem olvasóimnak, a Sötét Lovag alcímet viselő legújabb Batman-film pedig már az ajtón kopogtat - s mivel július 18 óta Christopher Nolan második bőregér-mozija csúcsokat döntöget én sem hagyhatom ki az augusztusi magyar premiert. Noha rengeteg csapnivaló és felejthető alkotást is köszönhetünk a "kilencedik művészeti ágnak" (elég megemlítenem a Macskanő című borzalmat), nem árt tisztában lennünk a ténnyel - és most mindenki mondja utánam hangosan - igenis létezik igényes képregény! Egész egyszerűen ezek az alkotások nem jutnak el hozzánk, vagy ha mégis, előítéleteink, no meg jó nagy adag intellektuális sznobizmusunknak hála élből dobjuk félre az efféle műveket. Ezért aztán értetlenül állunk a "képregény-adaptáció" műfaji megjelölés előtt, pedig nem árt belegondolni, mennyire is közeli rokon eme két műfaj. Hiszen ha képzeletben kiragadunk egy-egy kockát bármely mozifilm 35mm-es kópiájából, majd egymás mellé rakjuk azokat, látni fogjuk, nincs is olyan nagy különbség egy comic strip (ilyenekkel leggyakrabban újságok mellékleteként találkozhatsz) és kedvenc filmalkotásunk között: képkockák sorozatát fogod látni mindkét esetben, melyek egy történetet mesélnek el vizuális síkon.

Ha őszinték akarunk lenni, ezen művek túlnyomó része valóban nem rendelkezik túl magvas történettel és híján van a cizellált karakterábrázolásnak is - mindenből csak annyit kapunk, amennyit a műfaj megkövetel. Ezért is szentelek ezúttal kiemelt figyelmet Zack Snyder új filmjének, mely a Watchmen című díjnyertes képregényből táplálkozik. A "díjnyertes" cimke használata olyan mindennapossá vált, főleg ha egy comic-adaptáció érdemeit kell méltatni, hogy mára teljességgel elvesztette a jelentősségét, sőt: az lenne a szenzációs, ha egy film szinopszisában háromnál kevesebbszer szerepelne, egy bekezdésen belül. A most tárgyalt képregény pedig azzal tűnik ki a tucat-darabok közül, hogy rendkívül részletesen kidolgozott karakterekkel operál, s a történet is több, egymást is átfedő rétegből áll össze. Az eredetileg hat részesre tervezett sorozatban a szuperhősök ábrázolásánál szakítottak a korábbi gyakorlattal, s egyiküket kivéve (Dr. Manhatten) mind természetfeletti képességektől mentesen éli hétköznapjait, melybe a megszokottnál részletesebben és sűrűbben nyerhet bepillantást az olvasó. Az alkotók nem titkolt szándéka volt egy olyan művet kanyarítani, amely szakít a hagyományokkal és beint a képregényeket ért előítéleteknek, miszerint azok nem többek gyerekeknek szánt bugyuta firkálmányoknál. Az őrzők világa egy alternatív Egyesült Államokat vetít elénk 1985-ből. A valóságtól elrugaszkodva Nixon immár ötödik ciklusát tölti elnöki posztjában, a társadalom szervers részét képező szuperhősök közbenjárásának hála az USA pedig diadalmat arat a vietnámi háborúban, s bár a hidegháborús bomba bármikor robbanhat, Dr. Manhatten képessegei révén az amerikaiak védelmet élveznek a nukleáris csapásokkal szemben. Másrészről viszont épp ez az ütőkártya fokozza fel a nukleáris versengést és állandóan magas szinten tartja a feszültséget a két nagyhatalom közt; s ha ez nem volna elég, a szuperhőst még az ág is húzza - magánéleti válságok, erkölcsi kétségek gyötrik, ennek tetejébe pedig maga a társadalom rúg bele a legnagyobbat, pont amelynek megóvására tette fel életét.

Snyder nehéz fába vágta fejszéjét a Watchmen kapcsán, hiszen egy nem éppen szokványos, több síkon bonyolódó és kibontakozó történetet visz filmre, mely egy meglehetősen problematikus, rengeteg feszültséget és konfliktust magában hordozó univerzumban játszódik, s ha csak nem akar túlságosan elrugaszkodni a képregény alapjaitól, igencsak le kell térnie a szakma által kitaposott ösvényről. Ha jobban belegondolok, a 300 sem volt egy szokványos képregény-mozi, habár túlságosan összetett sztorival sem rendelkezett, és a szereplők jellemével sem kellett túl sokat bajlódni. A spártaiak heroikus küzdelme azonban így volt a legkontrasztosabb, míg a szokatlan képi világ, a szakadatlan vérfürdő és a videoklip-szerű vágások számomra végképp felejthetetlenné tették a film-eposzt. Tartok tőle, itt ennél jóval többre lesz szükség, az azonban már az első előzetesből is kitűnik, a képi megvalósítással ezúttal sem lesz gond, a rendező hozza a papírformát - vizuálisan egészen biztosan el leszünk kényeztetve 2009 derekán. Mivel a bemutatóig még jóformán egy év van hátra, reményeim szerint az alkotóknak jut idejük a képregény sikereihez méltó filmet összehozni, mellyel talán végképp megváltozhatják a köztudatba égett, még koránt sem pozitív képet a vizuális kultúra kettősének eme különös összefonódásáról. Addig is itt van nekünk az új Batman-film - mert ezt a két hetet már egy lábon is kibírjuk, nemigaz?

Kedvcsinálónak: A Watchmen hivatalos oldala

Útmutató idegesítő embereknek, egy szebb közös jövő reményében

Egyáltalán nem biztos, hogy én vagyok a legmegfelelőbb ember egy ilyen fajsúlyú iromány elkészítéséhez, és megelőlegezném a bizalmat olvasóimmal szemben is, s bizton állíthatom, hogy nem tagjai a fent nevezett csoportosulásnak. Ha valami félnótás mégis idetévedne, legalább nem mondhatja, hogy számára nem tartogat semmit ez a blog. Ezt a bejegyzést kifejezetten nekik írtam: az összes antiszociális, öntelt, jellemhiányos, akaratgyenge, hazug, csúsztatós-ferdítős, pszichopata, komplexusos, infantilis, kultúrálatlan, szociálisan és/vagy mentálisan alultáplált, ideggyenge, céltalanul tengődő, másokon élősködő torz lelkületű pszichopata jól figyeljen hát!

Nem tartom magam átlag feletti fickónak a szó egyik értelmében sem, azt hiszem világéletemben kerültem a feltűnést, egyszerűen csak szerettem volna létezni, lehetőleg úgy, hogy ez senkinek se tűnjön fel. Sajnos jó pár ember nem egészen így képzeli a szociális érintkezés játékszabályait és időről időre szabályos ámokfutásba kezd, hogy a hozzám hasonló jóérzésű - és alapjában véve békés természetű - egyéneket kihozza a sodrából és megkísérelje lerántani a szintjére. Még sajnálatosabb, hogy az ilyen emberkék száma jócskán megszaporodott az utóbbi időben és nem úgy tűnik, hogy ez a tendencia a közeljövőben fordulatot venne. Nem erkölcsi tanmesét szeretnék tartani arról, hogyan éljünk harmóniában a többi emberrel, és a "jókarma/rosszkarma" maszlaggal sem fogok előhozakodni, a vallási viták határmezsgyéjét pedig még csak látótávolságon belül sem szeretném tudni. Egyetlen célom az lenne, hogy megszólítsalak benneteket, szánalmas létem mentális és szociális parazitáit, s egy szuszra elmondjam, miért is kapok hasfájást tőletek!

Először is: nem vagy egyedül! Sokan élik mindennapjaikat körülötted, köztük én is. Hagyj lélegzethez jutni minket is. Ha egyedül akarok lenni, hagyj egyedül, ha csendre van szükségem, ne énekelj a fülembe, és ne táncolj az idegeimen az eszetlen fütty-szólóiddal! Ne akarj mindenképpen magadhoz húzni, ha nekem távolság kell! Ne szólj le, csak mert másképp gondolkodom! Vésd jól az eszedbe: az egyik ember szemete akár lehet a másik ember legdrágább kincse is; ne akarj hát megszabadítani a kincseimtől a szánalmas kacatjaidért cserébe!

Másodszor: maradj a helyeden! Tőlem mindenki kap egy frappáns cimkét, ha úgy tetszik (nem tetszik..), kategorizálom a környezetemben lévőket. Ha nem lenne elég világos, a hangsúly azon van, hogy ezt én teszem. Ne próbáld meg magad áthelyezni, nem fog sikerülni és csak rontasz a helyzeteden. Nem kell minden csapatban kapitánynak lenni, amúgy meg ki akar olyan klubnak a tagja lenni, ahova nem hívták meg? Senki, nemigaz? De bizony!

Harmadszor: kösz szépen, de nem veszek semmit! Feltétlenül el akarod mondani a véleményedet velem kapcsolatban? Égsz a vágytól, hogy elláthass végtelenül bölcs tanácsaiddal? Térden állva könyörgöm: ne tedd! Elárulok egy titkot: fabatkát sem ér a tanácsod, semmibeveszem a véleményed, ha csak nem én kértem tőled. Ha még nem tűnt volna fel: igen önfejű fiú vagyok és ami azt illeti, a saját életemmel kapcsolatban igen határozott elképzeléseim vannak. Nem érdekel hát, szerinted hogy végzem a munkám, nem akarom tudni, hogy csajozhatnék hatékonyabban és úgy is én döntöm el melyik ingemben megyek este. Ha pedig mentálisan nem állsz felettem, ne akarj kioktatni; ez még a tanácsok rámtukmálásánál is súlyosabb kategória - különben is, az iskolapadból már réges-rég kinőttünk!

Negyedszer - és ez volna a legfontosabb: ne próbálj meg átvágni, vagy elárulni! Azon kevés tanácsok közül idéznék egyet, melyet végül megfogadtam: "Csak azt cselekedd másokkal, amit viszonzásul kapni szeretnél!". Oly' kevesen szívlelik meg, pedig rém egyszerű szabály - pont annyira, mint én: a vegytiszta, végletekig letisztult tényekhez ragaszkodom; csak semmi csúsztatás, mellébeszélés! Régen megtanultam, hogy az őszinte szó mindig kifizetődöbb, mint az adott pillanatban kényelmesebbnek tűnő hazugságok. Tőlem minden esetben ezt kapod - de ezt is várom cserébe, kivétel nélkül! Ha pedig rajtakaplak, hogy átversz - ugye nem kell a közhely a sánta kutyáról - biztos lehetsz benne, hogy nem lesz második lehetőség. Apró-cseprő dolgokért kár eljátszanod amúgy is törékeny bizalmamat, komoly dolgokban pedig még nagyobb arcátlanság hazudni. Ha nem vagy kibékülve velem, mond meg - egészen biztosan az is elfér a hátamon! Ha tönkretetted a holmimat, szerinted nem veszem észre előbb, vagy utóbb? Szánalomraméltó vajszívemnek hála úgy sem fogom leverni rajtad - tehát mit is akarsz eltitkolni? Amennyiben kötekedni akarsz, állok elébe - de ha ez csak akkor megy, ha többedmagaddal estek nekem, inkább lelépek. Na nem azért, mintha berezelnék, de ha nem tartod magad elégnek egyedül, ha folyamatosan visszajelzésre és utánpótlásra van szükséged, nos akkor ebben a sportban sem leszünk társak.

Töredékét sem soroltam fel annak, ami a szívemet nyomja - de talán egyet értünk - ez is bőven elég volt. Nem vásárolok barátságokat, nem könyörgöm a figyelemért, nem keresem olyan emberek társaságát, akik nem vágynak az enyémre. Ha kicsit odafigyelsz a fentiekre - semmi rendkívülit nem írtam, ha jobban megnézed - lefogadom nagyon jól megleszünk és mindketten profitálni fogunk a másikból. Azonban ha mégsem menne a dolog, akkor sincs semmi baj - én nem fogok toporzékolni, követelőzni és nem dörgölök semmit az orrod alá - csak egyet kérek: te se tégy így! Végezetül pedig ne engem okoljon, aki magára ismer soraimban - cserébe én sem okolok senkit, ha nem tette, pedig kellett volna..

Ingerszegény Hétköznapok

Az elmúlt pár napban nem írtam új bejegyzést. Magyarázkodhatnék, mintha bármi értelme is volna, de lássuk be őszintén ez senkit sem érdekel - igen, még engem sem. A hét közepén önként száműztem magam a világ elől, így nem igazán mondhatnám, hogy túl sok élmény és inger érhette érzékeny lelkemet. A semmiről írni elég nagy kicseszés volna (hoppá, most éppen mit csinálok?), panaszkodni pedig nem fogok; nem, a Hétköznapjaim nem lesz önsegítő-terápiablog, ez egyszer biztos!

Ha jobban belegondolok, nem is lenne miért siránkozni, ahogy mondani szokás: ha nincs hír, az jó hír. Az elmúlt 3, de igazából csak két nap a rendrakás jegyében telt el, több fronton is. Először is: újratelepítettem a gépemet. Na nem azért, mintha összeomlott volna - Ő sosem tenne ilyet, hisz' pont olyan mint én: nem foglal sok helyet, okos, mindig szép tiszta, nem tesz fel felesleges kérdéseket, csak teszi a dolgát! Mivel egy számítógép (különösen egy almás gép) nem lehet szerény, ezt a tulajdonságot megtartottam magamnak :) Történetesen új, sokkal nagyobb merevlemezt kapott a Kicsike és bő másfél hónap alatt rá is szántam magam a cserére. Sikeresen lepasszoltam minden felelősséggel bíró munkámat, s megmutattam a fotókat is a lányoknak, így nyugodt szívvel söpörtem le mindent az asztalról és kezdtem tiszta lappal a digitális életet az új lemezen. Természetesen lehetőség lett volna egy az egyben áthúzni az egész rendszert amit olyan szépen belaktam már, ám szerettem volna megszabadulni egy csomó kacattól, ami az idők során került hozzám. Az ember időnként igenis áldozza fel a kényelmet és a megszokást a változatosság és a megújulás oltárán - különben még baj lesz a végén!

A temérdek helynek hála alkalmam lett kipróbálni egy csomó mindent, ami korábban a szűkös megabájtok szabta keretek miatt nem jöhetett számításba. Kipróbáltam az Aperture 2-t a Lightroom helyett, felmásoltam pár albumot, amit előtte soha nem hallgattam meg majd nekiálltam összemixelgetni őket a Traktor DJ Studio-val. Persze mondanom sem kell, az eredmény katasztrófális lett, viszont iszonyú jól szórakoztam közben. Miután a cipész rájött, hogy sohasem lesz magyar Fatboy Slim, visszatért a kaptafához és elkezdte apéritif gyanánt fotókkal tömni az Aperture-t. Kedvtelenűl vettem tudomásul, hogy itt sem lesz változás: maradok a jól bevált szerszámoknál, a Lightroom sem tökéletes, de legalább ott már tudom, hol töri a kezemet.

A hátralévő idő nagy részét a monstre fotó-gyűjteményem kigyomlálásával töltöttem - még egy dolog, amire eddig sosem volt sem idő, sem kedv. Szenvtelenűl szabadultam meg korábban sikernek vélt tévedéseim bizonyítékaitól, miközben elégedetten nyugtáztam fejlődési görbém - még ha csak enyhén is - de pozitív lineáritását /holnap pedig elgondolkodom rajta, értelmes-e ez a mondat egyáltalán/. Ismételten hozzáfogtam a képeim akkurátus felcímkézésének, asszerint, hogy hova sorolnám be őket, erre azonban igen hamar ráuntam - ismét. A leveleimet is nekiálltam mappákba szedni és felülbíráltam pár régi szabályt is. Ezentúl kevesebb üzenet fogja közvetlenűl elvonni a figyelmemet a fontos dolgokról és létrejött egy feneketlen, sötét mappa azoknak a (többnyire érdektelen) hírleveleknek, amiket 90%, hogy olvasatlanul dobok a kukába. Halkan súgom meg, hogy pár ember neve is felkerült erre a listára, de természetesen azt nem árulom el, hogy kiké (és nem, nem veszlek le róla).

A rengeteg felszabadult időt pedig arra fordítottam, hogy a barátaimmal chateljek, illetve kétszer kávézni és sütizni is voltam, pofátlanúl hosszú ideig. Mégpedig a produktív idő rovására - ismét.

Rendet raktam magamban, magam után, miközben észre sem vettem és ismét ugyanabban a kaotikus rendszerben élek, mint előtte. Óriási, még kihasználatlan tereket kaptam, ahol kiélhetem magam, mégis letörlöm a képeimet, mint amikor még minden kilobyte számított.

Igazából ott vagyok, ahonnan indultam - nem történt érdemi változás semmilyen téren; s talán így is van ez jól - nem tudom eldönteni. Viszont fel a fejjel, elvégre már péntek van!

Fatboy Slim @ Balaton Sound

Mindannyian őrzünk egy szép kis listát azokról a dolgokról, melyeket mindenáron szeretnénk elérni életünk során. Az pedig teljesen lényegtelen, hogy legtöbbünk - velem egyetemben - sosem veti papírra kívánságait, hiszen kinek van kedve állandóan áthuzogatni meg nyilazgatni egy ekkora listát? Kispolgári kliséktől mentes álmok ezek, gyermeki lelkületünk egyre kétségbeesettebb jajjkiáltásai, még mielőtt végképp elsüllyednénk az egysíkú lét mocsarában.

Az én személyes listámon igen előkelő helyen szerepelt egy találkozó Fatboy Slimmel, s ezennel büszkén kijelenthetem: egy ponttal rövidült a lista, ugyanis vasárnap ha csak röpke két órára is, de létrejött a találka! Azt, hogy milyen kalandos úton sikerült jegyet szereznem, le sem írom, azt viszont mindenképpen megemlíteném, hogy legnagyobb szerencsémre a lehető legjobb társasággal érkeztem Zamárdiba - ez pedig úgy gondolom nem elhanyagolható szempont egy ilyen fontos eseménynél. Ahogy a művelt angol mondja - "sharing is good"; már pedig közel nem mindegy, kivel osztod meg életed talán legnagyobb zenei élményét, jól mondom? Ha nem megfelelő emberekkel lettem volna ott akkor, most minden bizonnyal egy csöppet keserű szájízzel írnám ezt a postot. Erről azonban szó sincs, így örömmel csapok a billentyűk közé, jöjjön aminek jönnie kell!

Fatboy Slimet (polgári nevén Norman Cook, született 1963. július 13-án, Quentin Leo Cook néven) bemutatni nem egyszerű feladat. Egyrészről aligha találni valakit, aki sosem hallott volna a virgonc lemezlovasról, másrészről annyi mindent lehetne Róla írni, hogy az ember azt sem tudja, hol kezdje. Élete korai szakaszában igen messze állt a keverőpulttól és a lemezjátszóktól: a Disque Attack nevű rockbandában püfölte a dobokat, majd kicsit énekelgetett is - miközben szociológiát és politikát tanult. A Disque Attackot a Housemartins követte, melyet barátjával hozott össze 1985-ben, de rövidesen innen is mehetnékje támadt - ezúttal végképp hátat fordítva a rock-zenének (előtte még összehoztak egy slágert Happy Hour címmel). 1988-ban Brighton felé vette az irányt, hogy azzal foglalkozhasson, ami igazán érdekli. Megalapította hát a Beats International-t, mely nem is tekinthető igazi bandának, inkább afféle laza összefonódásnak egy maroknyi stúdió-zenésszel karöltve. A kapcsolat gyümölcse egy újabb nr. 1 sláger a Dub Good To Me lett. Mondamom sem kell, Cooknak megint mennie kellett - a következő állomás a Freakpower nevű duó Ashley Slaterrel, szerzeményeik közül pedig a Turn On Tune In Cop Out-ot emelném ki, melyet a Levi's is felhasznált egyik kampányukhoz. Soron következő lemeze ezúttal egy szóló-album, melyet már Pizzaman néven jegyzett; az albumról három szám is felkerült az angol listák élére, én most csak a Happy Hour-t emelném ki név szerint. Ha már kellőképpen beleszédültél a sok művésznévbe és lehetetlen sláger-címbe, megnyugodhatsz, nem vagy egyedül. Még a Guiness Rekordok Könyve is megemlékezett a fickóról 1997-ben, miszerint egész pontosan hét különféle névvel sikerült befurakodnia a brit Top 75-be - ebben pedig nem akadt párja. Kár hibáztatni ezért Norman-t, hisz' ekkor még javában kereste önmagát, nem csak a zenében - legalábbis engem erre enged következtetni ez a temérdek név.

Nem kellett túl sok időnek eltelnie és megszületett végre Fatboy Slim, Vele együtt pedig az a sajátos stílus, amiért annyira, és annyian imádjuk Őt. Debütáló albuma, a Better Living Through Chemistry azonnal meghozta számára a sikert és az elismerést, innentől kezdve töretlenül ívelt felfelé Norman csillaga - változatlan néven és többé-kevésbé azonos stílusjegyeket követve. Miben rejlik Fatboy Slim sikere? Elsősorban szerintem abban, hogy a mai napig hiteles, amit művel, és ahogyan műveli. Viszonylag egyszerű eszközökkel, de iszonyúan gazdag zenei anyaggal a tarsolyában és - nem utolsó sorban - elismert művészek segédletével dolgozik (elég ha csak Macy Gray-re gondolsz), így sosem válik egyhangúvá - ami műfaját nézve nem kis szó, lássuk be! Azonban Fatboy Slim nem lenne Fatboy Slim, ha nem bizonyítaná be minden egyes alkalommal, ahányszor csak a pult mögé kerül, hogy még mindig Ő csinálja a legőrültebb bulikat a Föld kerekén; gondoljunk csak a második Big Beach Boutique-ra, ahol a tervezett 60.000 helyett közel 250.000 party-arc özönlötte el a patináns Brighton Beach-i mólókat - nem kis fejfájást okozva a rendőrségnek, amely pár évre ki is tiltotta a rendezvényt a partról.

Szerencsére ilyen radikális lépéstől nem kellett tartanunk a magyar rendfentartó szervek részéről - bár lefogadom az őshonos tihanyi polgároknak lett volna egy-két keresetlen szavuk az angolhoz éjfél környékén - de az időjárás miatt komoly fenntartásaim voltak, azonban az égiek ezúttal kegyesek voltak hozzám. Szeretném leszögezni, hogy sokakkal ellentétben én nem a Balaton Sound harmadik napjára váltottam belépőt, hanem Fatboy Slim 2 órás set-jére, ezért aztán csak este 20.00 körül került az ominózus karszalag a csuklómra. Épp idejében, hogy Zagar ismét meggyőzzön, igenis itthon is lehet igényesen űzni ezt az ipart! Azonban - bocs, Balázs - ez a post most Norman-ről szól, úgyhogy ugorjunk is két órát - ennyi idő alatt sikerült pár ismerőssel összeakadni és egy tisztességes sajtos-tejfölös lángost is begyűjteni - hiszen ez mégis csak a Balaton-part! Ezúttal sem hazudtoltam meg önmagam: győzött a marketing mindenható hatalma és azonnal beálltam a leghosszabb sorba, amely a "FASZA A LÁNGOS!" feliratú egység felé kígyózott. Mr. Cook ezúttal pontos volt, megkockáztatom: korábban is kezdett, méghozzá a Praise You-val, ami véleményem szerint telitalálat volt - természetesen ha mással kezd, akkor is ezt írom, ez tiszta sor. Zamárdi felé az úton azon tanakodtunk mivel kezdi setjét, hány saját szerzeményt rak fel és egyáltalán mire számíthatunk majd? Röviden: azt kaptuk, amire számítottunk. Ezt alátámasztandó, saját elmondása szerint azt játszotta, amit a közönség (azaz én) hallani akart; ennél frappánsabban pedig nem is lehetne egy mondatban összefoglalni az estét. Alapjában véve azzal emelném a többi DJ fölé Fatboy Slim-et, hogy a nevével fémjelzett Big Beat-stílus vonalait követve pakolta a világegyetem legkülönfélébb zenéit elénk, miután addig formálta, gyúrta vagy éppen ütötte-vágta azokat amíg nem illettek be a sorba. Ebből az aspektusból nézve az ember egy alaposan, előre kigondolt koncepciót keresne a produkcióban, azonban aki ott volt, érezhette, mennyire élt a show, s milyen érzékeny reagált Cook a közönség reakcióira. Az első fél óra véleményem szerint ismerkedéssel telt, a lemezlovas kiváncsian pakolta fel portékáit és viszonylag gyorsan váltott - a közönség is ízlelgette az élményt, amit eddig - döntő többségünk - csak levadászott mp3-akból vagy a Big Beach Boutique DVD-kről ismerhetett. A megszerzett információk birtokában már biztos kézzel választott bele a zenékbe, amelyek így a kellő ideig pöröghettek, hogy biztosan kifejtsék hatásukat. Hatásfokozóként megemlíthetném Norman állandó idétlenségeit, melyekkel a nagyérdeműt szórakoztatta: közvetlen, néhol infantilis ámde végig pozitív energiát sugárzó megjelenésével és laza gegjeivel erősítette közönségében a Fatboy-érzést, mely a Praise You első taktusától kezdve ott vibrált a levegőben - a temérdek lángostól, gyrostól, krumplitól és ki tudja még mitől megfáradt olaj szagával és a nekünk oly' kedves Balatoni nyár illatával keveredve. Nos, ezt adtuk hozzá mi, magyarok a Fatboy-feelinghez - mondom ezt nem is biztos, hogy olyan keserű szájízzel. S mit adott nekem Norman Cook? Két végigtombolt órát - családapa útitársam és kedves felesége is tisztességgel tartotta a tempót, maximális tiszteletem Nekik ezúton is, egy frappánsan összedobott válogatást - mellyel remélhetőleg tovább szélesedik majd zenei spektrumom - kezdve a saját szerzeményekkel, House of Pain Jump Around-ján át a korábban sohasem hallott egzotikus slágerekig (Rap Das Armas - lásd a post végét!). Ami azonban talán ennél is fontosabb, nem távoztunk üres kézzel Zamárdiból: Norman Cook pozitív életfelfogásából és kisugárzásából két óra alatt olyannyira jól lehetett lakni, hogy még útravalónak is csomagolt nekünk belőle, s remélem legalább a nyár végéig kitart majd.

Búcsúzóul ha van kedved, hallgasd meg a kétórás szet legemlékezetesebb és legbugyutább számát - mely Brazíiliában óriási siker, én őszintén bevallom eddig még az életben nem hallottam :)

Gumicukor

Ma érdekes (érdekes? egy fenét érdekes!) felfedezést tettem, miszerint az időt rengeteg, sokkal értelmesebb egységekben is mérhetem másodpercek vagy éppen órák helyett. Vegyük például a gumimacikat - mindenki szereti a kis színes macikat, igaz? Történetesen nálam ez erősen hangulatfüggő, van hogy rá sem bírok nézni, máskor pedig hármasával lapátolom be őket színtől és formától függetlenül. Perpillanat ez utóbbi állapot az uralkodó, de ez most nem is olyan fontos. Gumicukrot enni jó dolog, nagyon jól mutatnak a kis színes, rugalmas és fényesre viaszolt dögök - fogalmazzunk úgy, vizuális síkon támadnak első körben. Aztán - hála a sok ízfokozónak és a cukornak (elnézést édesítőszernek) - isteni finomak! Természetesen, mint minden gumi-ínyencnek nekem is megvannak a kedvenc színeim, történetesen a piros és a narancs, de például a fehér és a citromsárga macikra nézve jobbára ártalmatlan vagyok: csak végszükség esetén fanyalodom rájuk. Azonban vegyük észre, a gumicukor-evészet erősen pótcselekvés jellegű - én személy szerint még sosem ültem le csak úgy színes macikat rágcsálni. Ennél fogva aztán kitűnően lehet minden tevékenységet aszerint osztályozni, hány maci életét oltom ki közben.

A fenti eget rengető bölcsességre zuhanyozás közben figyeltem fel, mely tevékenység egészen pontosan 3 (három) maci elfogyasztása alatt ment végbe. Figyelemreméltó, és a társadalom számára kétségkívül nélkülöhetetlen kutatásaim eredményeiként a következő számadatok birtokába jutottam:

- Kávéfőzés: 1 maci

- Mosogatógép megpakolása /terítékek számától függően/: 1, illetve 2 maci

- Napi sajtó elolvasása /a külpolitika napi állásától függően/: 3-4 maci

- Egy-egy epizód a kedvenc sorozatomból: 5-6 maci, ha reklám is van: 8 maci

- Egy fotó retusálása átlagosan 1 maci, ha portréról van szó, bizonyos esetekben 2 maci

- Egy átlagos telefonbeszélgetés lezavarása maximum 2 maci életébe kerül /ha álcázni kell a majszolást, csak egyre jut idő/

Vannak szabályok is, természetesen! Először is, tilos a portékát egyben lenyelni. Másodszor, tilos a macikat más édességgel keverni; a többi szabály pedig annyira jelentéktelen, vagy érdektelen, hogy le sem írom. Tulajdonképpen ez az egész gumimaci-mizéria teljesen felesleges és értelmetlen - ellenben két nap alatt ismét úgy rászoktam ezekre a kis színes bigyókra, hogy fel sem tűnt, mennyi teljesen felesleges - és felteszem káros - anyagot tömtem magamba teljesen önként és dalolva (tényleg, egy Rolling Stones szám hány maci?). Arra azért jó volt ez az egész mizéria, hogy ismét elgondolkozzam azon, mennyi mindent fenntartások nélkül megeszek, s itt most egyáltalán nem az édességről, vagy az étkekről van szó. Teljesen átszoktunk a műanyag életre, elég csak a közvetlen környzetemben körülnézni. A moziban termékeket nézünk, jobbára mondanivaló nélkül; a rádióból végtelenül leegyszerűsített, futószalagon gyártott popzene szól, a dalszövegeket jobban jársz, ha meg sem érted - feltéve ha van egyáltalán. A könyveket kilóra mérik a boltban, nem tartalomra (abszolúte nem számít mi van a lapokon, csak az oldalak meg a színes képek száma dönt), az újságok szűrik és manipulálják a híreket, a tv-ről pedig jobb, ha nem is beszélünk.. Én pedig tömöm magamba a gyümölcsös ízű és szagú zselatin-mackókat, ahelyett, hogy ennék egy barackot vagy pár szem epret. Persze a gyümölcsök meg gázzal érleltek, esetleg génkezeltek hogy annyira tökéletesek és nagyok legyenek, hogy biztosan betedd a kosaradba őket. Hogy ne csak ujjal mutogassak, bevallom én sem vagyok ártatlan ebben a játékban: válogatás nélkül az összes fotómhoz hozzányúlok, megretusálom őket - így eltűnnek a bőrhibák, harsányabbak lesznek a színek, drámaibb hatást kölcsönzök a magas kontraszttal és még felsorolni is sok, miket művelek a "siker" érdekében. Az idézőjel azoknak a keveseknek szól, akik megtanulták értékelni a tiszta dolgokat tökéletlenségeikkel együtt, s nem engedik becsapni magukat - nekem sajnos ez nem mindig jön össze. Ezek az emberek megkeresik azt a pár képemet, ami valóban jól sikerült és nem kellett feljavítanom mindenféle trükkel, vagy fennmaradnak hajnali 2-ig, amikor az értékes filmeket adják a csatornák, de ők azok, akik kétszer annyit fizetnek a bio-barackért, vagy éppenséggel nem a borító alapján választanak könyvet hétvégére.

Végső soron hálás lehetek a gumimaciknak, ismét eszembe juttatták, hogy sokszor milyen gyarló vagyok és felszínes. Ma elfogy az utolsó zacskó cukor, holnap pedig megnézek egy tartalmas filmet, ezúttal cukor, szirup és hozzáadott aromák nélkül! A fotóimat azonban - tartok tőle - ma is, holnap is retusálni fogom - mert én sem vagyok hibátlan, nem úgy mint ez a piros gumimaci a kezemben: ez mindig makulátlanúl fényes és tökéletes maci-formájú - ráadásul az íze is mindig ugyanolyan jó! Már majdnem annyira jó, mintha egy igazi gyümölcsbe harapnék..

A bejegyzés megírása során 8 gumimacit fogyasztottam el. Na jó, tizet.

A René Lacoste legenda

Kétlem, hogy bemutatásra szorulna az a brand, amely ugyanúgy a tápláléklánc előkelő helyén tanyázik a divat őrült világában, mint ahogy a tőle elválaszthatatlan hüllő saját territóriumán belül. Azonban mennyit tudunk az emberről, akinek a krokodilos pólókon kívül még megannyi mindent köszönhet a tenisz-társadalom? Korántsem annyit, mint gönceiről - ezt bármiben lefogadom - pedig a "Krokodil" legendája legalább ennyire izgalmas, s ezt rögvest be is bizonyítom!

Az egész 1927-ben kezdődött, amikor is négy lelkes és kellőképpen pimasz francia tenisz-tehetség - a csúfos 5-0-ás, és az azt követő 4-1-es vereségre rácáfolva - elorozta a Davis Kupát az amerikaiktól. Ők voltak a tenisz-világ "Négy Muskétásai" - név szerint Jean Borotra, Jacques Brugnon, Henri Cochet és végül de nem utolsó sorban a zseniális René Lacoste. A győzelmet - mint minden valamirevaló nőt - nem megszerezni nehéz, hanem megtartani; a francia négyesnek ez '27-32-ig sikerült is, ennél tovább csak az USA bajnokai bitorolták a címet - semmi kétség nem férhet hozzá, igazi klasszisokról van szó - akik mindent megszereztek, amit csak akartak, feltéve ha volt olyan, amilyük nincsen. Az igazat megvallva Lacoste híján volt valaminek, ami a három társának már megadatott: nem volt saját bejáratú beceneve! Fogalmam sincs, mennyire érdekelte ez a derék franciát - szerény véleményem szerint magasról tett rá - azonban a sors ezúttal is kegyes volt hozzá: egy igen fontos meccs előtt fogadást kötött kapitányával, miszerint ha nyer, jutalmul egy krokodil-bőr táskával jutalmazza meg amaz. Természetesen René nyert, a csapatkapitány pedig szavatartó ember volt, így hát Lacoste két ajándékkal is gazdagabb lett. A táska mellé az amerikai közönségtől bezsebelhette a tekintélyt parancsoló "Krokodil" becenevet - kitartó játéka, makacs habitusa miatt és mert ha pályára lépett, sosem engedte el "prédáját".

A Krokodil a pályán

Lacoste fenti erényei és eredményei révén már bőven kiérdemelte, hogy csak a legnagyobbak közt emlegessük, azonban Ő nem érte be ennyivel. Nem csak a pályán remekelt, szellemi tőkéjét is bevetette, s csakhamar bebizonyította, hogy más területeken is terem babér számára. Ügyes kezű jóbarátja, Robert George meglepte egy krokodillal, melyet arra a blézerre hímeztetett fel, amelyet a tornák alatt viselt. A pályán sem szívlelte az egyen-öltözéket, s arra gondolt, miért kellene a legnagyobb játszmák közepette a hagyományos és mindemellett rém kényelmetlen (és unalmas) göncöket viselnie, amit a szövetség aggat rá? Tervezett hát magának újat - így született meg a klasszikus tenisz-póló, melynek anyaga laza szövésű pamut volt ("petit piqué") hogy jól szellőzzön és szivacsként szívja magába a verejtéket. Ezek a hagyományosan fehér és rövidujjú, bordázott gallérú pólók azonnal óriási sikerre tettek szert, olyannyira, hogy a textilgyáros André Gillier támogatásával megalapították krokodil-emblémás póló- és sikergyárukat a La Chemise Lacoste-ot. A többi már történelem.. :)

A történetnek azonban itt még mindig koránt sincs vége.. A "krokodil" nem csak a ruhákkal volt elégedetlen! Akkortájt az ütők még fából készültek, nehezek voltak és a fogásuk sem volt az igazi. Rájött, ha ragasztó-szalaggal tekeri körbe a markolatot, annak jobb lesz a fogása, s biztos kézzel fogadhatja a legaljasabb szervákat is. Ezt a ravasz húzását egy szempillantás alatt elleste mindenki a pályán, de Lacoste nem érte be ennyivel; 1963-ban - nem kis meglepetést okozva a tenisz-társadalomnak - egészen formabontó ütővel rukkolt elő: a fával ellentétben ez cső-keresztmetszetű acélból készült. Találmányát levédette, s Európában a Lacoste égisze alatt, Amerikában pedig a Wilson-nal karöltve árulni kezdte. A siker nem maradt el, meccsek százait nyerték a T-2000-esekkel. Az erkölcsi és anyagi siker pedig újabb és tökéletesebb ütők készítésére sarkallta a mestert. Végezetül tényleg csak egy mondatban említeném meg, hogy a labda-adagoló gépek megszületésében sem vétlen a fickó: még a huszas évek végén, két meccse közti felkészülés idején kacérkodott a gondolattal, mi lenne ha egy adogató masinéria segítségével tökéletesíthetné ütéseit? A remek gondolat nem hevert sokáig parlagon, meg is alkotta a gépet, melyre mint minden adagoló-gépezet ősére tekinthetünk vissza könnyes szemmel.

A legendás label

Ha csak minden második soromat olvastad el - és ebben az esetben igazán szégyeld magad - akkor is tisztában kell hogy légy vele, nem mindennapi ember volt René Lacoste; személy szerint pedig bízom benne, ha legközelebb belebújsz egy krokodil-emblémás holmiba, nem csak a vegytiszta stílust viseled majd Magadon, hanem az alkotás szűntelen vágyát, a késztetést hogy az átlag fölé kerekedj - és ott is maradj; nem kétséges, hogy a "Krokodil" már ott van - 1996 óta egészen biztosan.