Az ideális nő

"Neked milyen a jó nő?" - szegezte nekem a kérdést ma egy nagyon-nagyon bájos, ám meglehetősen fiatal hölgy. Micsoda kérdés! Létezik jó válasz? Egyáltalán létezik olyan, hogy "jó nő"? Egyáltalán létezik olyan, hogy "rossz nő"? Meglepett a kérdés, olyannyira, hogy azonnal nem is tudtam épkézláb válasszal szolgálni.. Ez egyébként - ha nem is túl sűrűn - de időnként elő szokott velem fordulni, ha csinos lányok tesznek fel keresztkérdéseket. Az vesse rám az első követ, aki még az életben nem került hasonló slamasztikába! Naugye..

"Két éve nem találtam ilyen lányt" - replikáztam, bár nagyon jól tudtam, hogy nem ez volt a kérdés. Ő is tudta, s nem is hagyta ennyiben a dolgot, így egy érdekes beszélgetés vette kezdetét, melyet a szóban forgó hölgy zárt rövidre - mennie kellett, de a lelkemre kötötte: erről még beszélni fogunk! Az efféle pozitív felhangú fenyegetéseknek sosem voltam ellenére, amire most rácáfolnék azzal, hogy megelőzve a soron következő alkalmat, itt válaszolok az ominózus kérdésre!

Részemről a válasz ott kezdődik, ahol egyes embereknél véget ér: a külsőségeken túl. Őszintén hiszem, hogy a tökéletes(nek hitt) külsőnek nem sok köze van ahhoz, amiről írni szeretnék. Ne lenne fontos a külső? Ó dehogynem - aki az ellenkezőjét állítja, egész egyszerűen nem mond igazat! Mielőtt túlságosan is belemennék a kérdés feszegetésébe, engedjétek meg, hogy kedvenc idézetemmel érveljek:

"A szépség a belső jó tulajdonságok ígérete"

Nem szeretem, ha valaki túlságosan is tisztában van azzal, hogy szép. Ami az igazat illeti, az álszent nőket sem szereti senki. Az igazi nő szép és tudatában is van ennek, ellenben nem kezeli privilégiumként azt. Kedvenc idézetemet követve általában feltételezem, ha valaki lenyűgöz természetes szépségével, hasonlókra számíthatok ha közelebbről is megismerem. Sajnos az efféle ígéretek egyre ritkábban igazolódnak be, másrészről viszont oltári nagy bajban lenne ez a világ, ha csak a szép emberek lehetnének jók és a kevésbé vonzóak híján lennének a jó tulajdonságoknak!

Tegyük félre hát a külsőségeket most rögtön! Miért? Egész egyszerűen azért, mert a szépség elmúlik. Pont.

Ennyi mellébeszélés után illő lenne hát rátérni a lényegre, nemigaz? Nos talán furcsán hangzik elsőre, de a választ nem a nőkben találtam meg, hanem magamban. Számomra az eszményi nőt az különbözteti meg a többitől, hogy általa jobb emberré válok. Jobb emberré, aki kedves mindenkivel, aki elszámol tízig még akkor is, ha az illető nem érdemli meg, vagy aki minden cselekedetével jobbá tenné a világot - és hosszasan sorolhatnám még.. A dolog valódi szépsége viszont abban rejlik, hogy erre senki sem kért meg: sem a lány, sem a legjobb barátnője, sem az anyukája. Nincs benne önzés, sem hátsó szándék, sem érdek - az ideális nő tehát számomra azért ideális, mert közvetve-közvetlenül az eszményiségre sarkall: minden problémáját meg akarom oldani, minden rossztól meg akarom óvni. Különös, de működőképes szimbiózis, mely - csekély élettapasztalataim alapján elmondhatom - igen ritkán tudatos bármely fél részéről is. Ettől azonban még így van és bízz bennem, ezerszer fontosabb számomra ez, mint az illető illata, haja, ruhatára és zenei ízlése.

Most nyilván sokan hördültek fel, hogy két olyan alapvető fogalommal sem vagyok tisztában, mint a szerelem és az eszményi Társ nagy t-vel - részben igazat is adok nekik! Számomra viszont e kettő elválaszthatatlan, így csak időpocsékolás volna ideális nőről beszélni szerelem nélkül. Az egész kényes, összetett szituáció leginkább egy képzeletbeli atomra emlékeztet, ahol is - minden nagyképűséget nélkülözendő - én volnék az egyetlen és oly' parányi atommag. Körülöttem pedig szerelem-protonok és - néha bizony óriási távolságokra - a nők, mint megannyi elektron kering rendületlenül. Néha egyik-másik a közelembe kerülhet, ekkor csodálatos, vagy éppenséggel borzalmas dolgok következhetnek be /bizony, hol vannak már azok a kémia-órák/! Az atommag viszont atommag marad, és mint ilyen, sohasem maradhat nyugalomban a pálya közepén..

Schrödinger macskája

Ma este Schrödinger híres macskájáról meséltem a lányoknak a munkahelyemen. Szerettem volna sekélyes tudásom átadni a jószággal és gazdájának elméletével kapcsolatban. Nyilván nem érdekelte őket az egész, de azért tisztességgel végighallgatták - tisztában voltak vele, hogy így szabadulhatnak a legkönnyebben. Annának nagyon nem tetszett az egész, mert megtudta, hogy a cica élete komoly veszélynek van kitéve az elmélet szerint. Anna nagyon cuki lány - ezért a kijelentésért pedig egészen biztosan lakolni fogok, de mivel hogy nagy dumagép vagyok, ne féltsen engem senki, seperc alatt kivágom majd magam ebből is, mint ahogy általában szoktam. Ellenben azon kívül, hogy a macska iránt érzett aggódása melegséggel tölti el még a legmegáltalkodottabb metafizikus szívét is, engem inkább az e mögött meghúzódó filozófia fogott meg! Hogy ebben mennyi tudatosság, vagy ösztön lapul, sajnos nem áll módomban eldönteni, de azt hiszem Schrödinger macskája fellélegezhet: amig léteznek Annák, a sorsa felől nem lehet kétség! Megkockáztatom, még talán a világ is kicsit jobb Vele, s bár erre nézve közvetlen bizonyítékaim nincsenek - én azt mondom, egyelőre senki se hívja a fizikusokat! Inkább mindenki vegye ki azt a macskát abból a bizonyos dobozból a sok okoskodás helyett.. S ha ez nem menne egyedül, anna egész biztosan segíteni fog - mert Ő anna kis a-val, de nagy szívvel! :)

Könyvszüret!

Imádom Nick Hornby könyveit - sok-sok más favorit mellett az Ő stílusa áll legközelebb hozzám, fogalmazhatnék úgy is: Vele azonosulhatok csak igazán, míg mások sorait jobb esetben csak befogadom és feldolgozom. A felkapottabb könyvek (a Pop, csajok, satöbbi, vagy az Egy fiúról megvolt?) mellett ugyanúgy faltam a mélyebb gondolatokat szántó Hogyan legyünk jók? c. remekművét, mint a popzene Hornby-féle gyöngyszemeit felvonultató 31 dal lapjait, vagy novella-válogatását. Bevallom őszintén, egy könyv azóta sem található meg a könyvespolcomon, ez pedig a Fociláz volna. Remélem nem kell hozzá sok magyarazátot fűznöm, miért kerülte el érdeklődésem éppen ez a mű! Mint ahogy semmi sem lehet tökéletes, kettőnk képzeletbeli barátsága sem bontakozna ki minden téren, így a fociról egészen biztosan nem születne közös eszmecsere kettőnk részéről. Sokkal inkább azonosulhatok azzal az urbánus, modern és olyannyira érzékeny Hornby-val, aki ugyanolyan szenvedéllyel veti bele magát a mindennapokba, mint amilyen vehemenciával képes írni egykori szerelmeinek készített válogatás-kazettáiról, Kurt Cobainről, vagy a magunkfajták szánalmas kudarcairól, melyeket a nyárspolgárrá válás elől menekülve szenvedünk el. Nick Hornby nem átlagember, bár sokan annak gondolhatják azok közül akik nem veszik a bátorságot, hogy közelebbről is megismerkedjenek Vele. Pedig oly' szívesen mesél Magáról, múltjáról, életfelfogásáról, boldondériáiról és gondolatairól, melyeket sikeresen menekít át futó korszakokon, divathullámokon, s olykor konkrét évtizedeken keresztül. Ha valaha lesz egy fiam, egész biztosan azzal kezdem majd felnőtté válásának útját kikövezni, hogy kezébe nyomom a Pop, csajok, satöbbi-t /Nick, ha ezt most olvasod, van még egy pár jó éved felülmúlni önmagad - ígérem igyekszem addigra felnőni/!

Annyi mindenben hasonlítunk legbelül - így igazán kár lenne leragadni a focinál! Rob kudarcra ítélt kapcsolatai lehetnének akár az enyémek is, s mint ahogy az Egy fiúról főhőse, Will én is büszkén hirdethetném az igét: "Man is an island"! Néha szenvtelen szemlélőként, olykor enyhe cinizmussal és óriási öniróniával boncolgatja a mai kor egy oly' különleges férfitípusát, melybe én is sorolnám szerény személyem. Ez azonban ne riasszon el senkit, mivel mindezt olyan könnyed, szórakoztató, ám világos formában teszi, melyről egyelőre én álmodni sem merek!

Mint ahogy azt sem gondoltam volna legmerészebb álmaimban sem, hogy sikerül két legújabb könyvéről is lecsúsznom, s - szégyen ide vagy oda - egy hírlevélben kellett értesülnöm a magyar kiadásról! A keserű szájíz mellé azonban boldogsággal teli izgalom kerül - pont mikor az utolsó oldalt olvasod egy könyvéből - hiszen két újabb Hornby-kötet várja, hogy birtokba vehessem őket. Haladjunk csak szépen sorjában!

BETONCSÓK (SLAM)

A tizenhat éves Samről szól a történet, akinek mindene a gördeszka és azért már a lányok is érdeklik. Az anyukája mellesleg egy harminckét éves bombázó - vagyis tizenhat éves korában esett teherbe, természetesen véletlenül, és ezzel alaposan el is rontotta az életét...

Aztán Sam összejön a vele egyidős, gyönyörű Aliciával, s megtörténik, aminek itt az ideje: az első szexuális kaland. Csakhogy ez a kaland... na igen, ugyanazzal végződik, mint annak idején Sam anyukájánál.

Egy szóban összefoglalva: csemege! Újabb Hornby-gyöngyszem, melyben egy Tőle teljesen szokatlan karakterbe bújva mesél, méghozzá olyan hitelesen, hogy az embernek hirtelen kételkedni támad kedve a szerző kilétét illetően. Határozottan tetszik a témaválasztás, úgyhogy attól tartok ezzel a kötettel kezdem majd a sort! Ha tetszett a Hogyan legyünk jók, ezt se hagyd ki, véleményem szerint kizárt, hogy csalódni fog bármelyikönk is!

VÁJTFÜLŰEK BRANCSA (THE COMPLETE POLYSYLLABIC SPREE)

Nick Hornby huszonnyolc hónapon át írt egy rovatot egy amerikai irodalmi folyóiratba, a Believer-be arról, "amit éppen olvasott". Most, kötetbe gyűjtve, egy könyvrajongó, sőt könyvimádó vallomásaiként tárulnak elénk ezek a cikkek.

Egy professzionális olvasó életét követhetjük nyomon több mint két éven át, aki annak ellenére választotta ezt a pályát, hogy babakocsi áll az előszobájában, szezonbérlete van az Arsenal-stadionba, és ígéretes rockegyüttes ad koncertet a helyi kocsmában.

Erre a kötetre nem vesztegetnék túl sok szót, no nem azért mintha bármi bajom is lenne vele, ellenben ha Hornby munkássága még ismeretlen Számodra, fogadj el egy jótanácsot és légy oly' jó, hogy megígéred: nem ezzel a könyvvel kezded az ismerkedést! Ugyanakkor számomra kedvesek azon könyvei is, melyekben lelkes értekezéseket folytat - legtöbbször persze a zenéről, de közvetve az egész nyomorúságos életről - olykor önmagával, olykor önmaga ellen. Egy-egy fajsúlyosabb fejezet után pedig ahogy kedvenc matematika-professzorom mondta, volt: érdemes kiülni a gondolatok partjára!

Hétfő, hajnali három - új hét, két új könyv, két új ígéret. Köszönöm Nick! :)

Amikor az apró dolgok a legnagyobbak

Ma reggel kaptam valakitől egy kedves kis SMS-t, melyben csupán ennyi állt:

"szép napot!"

Nem is kellett ennél több, most már eshet az eső, fújhat a szél, mit bánom én, mert szép napom lesz! :) Mit érnének ezek a rövid üzenetek, ha mindennaposak volnának az életemben? Akkor is ilyen nagy becsben tartanám mindet, hogy bejegyzés születhetne belőlük? 

Attól tartok ez sosem fog kiderülni - egyrészt nem látom reálisnak, hogy bármitől is megszaporodnának ezek az apró figyelmességek, másrészt az élet sokkal bonyolúltabb annál, minthogy magyarázkodás és indok nélkül küldözgethetnénk egy, kettő, netalán háromszavas boldog üzeneteinket a nagyvilágnak. Talán három, esetleg négy embert ismerek, akik ezt megteszik, vagy akik ezt megérdemlik - remélem nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, egyikőjük lepett meg ma reggel.. Két szó, nagyjából 15 másodperc, és egy kis mosoly.. Nem túl nagy számok ezek, igaz? Egy olyan világban, ahol mindent összehasonlítunk és megmérünk bizony néha megesik, hogy a kis számoknak van a legnagyobb értékük.

Szép napot!

Önző értékek

Rég nem írtam, Kedves Naplóm & Olvasóim, jól tudom. Nagyon jól tudom - ki tudná jobban nálam? Az elmúlt hetek történései, gondolatai maradjanak meg csak nekem, senki más ne tudjon róluk, soha, semmikor. Így lesz ez a legjobb. Aki megérti, nem kifogásolja, aki kifogásolja, nem értheti meg. Maradjunk hát ennyiben!

A mai napom éppen olyan nyomasztó volt, mint mostanában bármelyik. Nyomasztó napokról írni nem nagy kunszt, tele van velük a magyar blog-szféra - nem kell messzire menni. Éppen ezért kerültem az efféle hangvételű írásokat, de a mai nap után úgy döntöttem leírom, amit már rég le kellett volna, ha úgy tetszik terápia-jelleggel. Semmi értelme úgy tenni, mintha minden rendben lenne, mikor belül majd szétvet a feszültség, a tanácstalanság és a mindezt átitató keserűség. Az ember tegye a dolgát, nemigaz? Tégy úgy, ahogy elvárják Tőled, öltözz fel rendesen, legyél jólfésült, gondolataid rendezettek, ne kifogásolj, ne feleselj, nyelj le mindent és felelj meg mindenkinek. Gondold azt amit mindenki gondol, cselekedj ahogy mindenki cselekedne, beszélj ha beszélni kell és tartsd a szád ha nem kiváncsi rád senki. Menni fog? Menni fog, csak Önmagadnak ne kellene hazudni, mosolyogj hát, hátha Te magad is elhiszed, hogy minden rendben..

Miért nincs rendben mostanában a világ? A hitelválság? A bel- és külpolitikai feszültség? A klímaváltozás? Az arab terroristák? Egy csudát.. Őszintén, tegye fel a kezét, akit közvetlenül érint bármelyik probléma, tovább megyek: tegye fel a kezét, aki teszem azt, az amerikai bankok csődje vagy szegény arabok miatt bántotta meg egy közeli barátját, rokonát netalán munkatársát?

Az a baj, iszonyú önzőek lettünk és egyre inkább megfeledkezünk arról, hogy mások is vannak körülöttünk, s a legkevésbé sem számít, hogy amit teszünk, milyen hatást gyakorol környezetünkre. Nyilván legtöbbünk életében a legfontosabb szó az "én" és a "nekem". Én magam sem vagyok különb, ha arra kerül a sor, szinte bármeddig elmegyek, hogy az érdekeim képviseljem. Szinte bármeddig, éppen csak addig nem, hogy ezzel másnak ártsak - szándékosan legalábbis soha. Ezért aztán nekem nincs se BMW-m, se menő cégem, se pozícióm, és egészen ritkán adatik meg, hogy azonnal megkapjak valamit, amire vágyom. Ellenben nem kell reggel szembeköpnöm a tükörképemet fogmosás után és ez bizton' állíthatom, hogy bőven kárpótol a fentiekért! Lépten-nyomon az értékteremtésről olvasok; ezt súlykolják belém a marketing-könyvek, erről olvasok a vállalat-irányítással foglalkozó irományokban és ezt látom a tv-ben is. Csudaszép teória: Teremts értéket! Mutasd meg másoknak, sőt: oszd meg másokkal!

Egyet értek: teremtsünk értékeket! Az élet legszebb pillanatai ezek: elkészülsz egy megbízással, lezársz egy projektet - az emberek könnyebben és gyorsabban dolgoznak a munkád révén. Elkattintasz egy gyönyörű fotót - feldobod valaki napját, inspirációt adsz a hétköznapok nyomasztó egyhangúsága ellen. Megvígasztalsz valakit, jókedvre deríted, vagy csak megfogod a kezét. Eladsz valamit, amelyre másoknak valóban szüksége volt, ami valóban számít és jó szolgálatot tesz. Volt egy kedves szavad valakihez, és boldoggá tetted egy időre, kimosod a kedvenc inged és ropogósra vasalod a gallérját, felveszed valaki születésnapjára és megtiszteled egy különleges pillanatát. Felhívsz valakit és tényleg érdekel, hogy hogy van és mi történt vele. Ajándékozol egy tábla csokit és nem reméled titokban sem, hogy adni fog belőle. Büszke vagy valakire és büszke vagy, mert megismerhetted és mert elfogadott, s Te is elfogadtad.

Ezek közül volt részem bármelyikben is az elmúlt pár hétben? Őszintén: nem nagyon. Volt viszont részem felháborodásban, gorombaságban, fejemhez vágtak igaz és kevésbé igaz dolgokat, vélt és valós sérelmeket, s páran megmutatták azt az arcukat is, amelyet eddig nem ismertem, vagy csak nem akartam tudomásul venni. Éppen ma nyilatkozták rólam: "elvesztettem egy barátot" - csak mert őszinte voltam és nem hagytam magam. Nagy kaland.. Nap-mint nap lemondok valakiről, sorra tűnnek el a barátok, és lassan már nem is telik el nap, hogy ne csalódnék valakiben végérvényesen! Ezek szerint szép lassan elfogynak a barátok is, már csak ketten-hárman maradtatok, de az is lehet sosem voltatok többen.

Azt hiszem a valódi értékek megteremtéséhez szükség van egy nagy adag önzetlenségre is, ami szép lassan kihalt az emberi kapcsolatokból. Nem is feltétlenül a baráti kapcsolatokra kell itt gondolni, elég körülnézni, ki hogy bánik munkatársaival, beosztottjaival, hogy bánik a pincér a vendégeivel, a vendégek a pincérrel, a tanár a diákkal, a diák az anyjával, az anya a tanárral. 

Lupus est homo homini, azaz ember embernek farkasa, s bár talán túldramatizálom a helyzetet, mégis valami hasonlóról van szó. Önzetlenségről már réges rég nem beszélhetünk, helyére lépett a vádaskodás, a sárdobálás és a dühödt ökölrázás. Aki élvezni szeretné a társaságomat, vegye tudomásul, hogy olyan vagyok amilyen - elfogadni nem muszáj, de csak a jó tulajdonságaimat kisajátítani és a hibáimért okolni helyénvaló dolog lenne? Elutasítani, levegőnek nézni a borús napjaidon nem túl korrekt dolog, még kiábrándítóbb, ha a fejemhez vágod, mikor én kerüllek. Miért mondod meg, kiről milyen véleménnyel kellene lennem, hisz' nem is ismered a körülményeket! Engem sem ismersz. Panaszkodsz, ha nem úgy bánok veled, ahogy szeretnéd, de te koránt sem bánsz velem úgy, hogy az feljogosítana erre. Lenézel és kioktatsz, pedig tizedét sem élted meg annak, amit én. Ha nem kellenek a tanácsaim, nem érdekel a véleményem, elég egy mondat, nem kell marakodni, venni fogom a lapot.

Mikor veszitek észre magatokat, mikor látja be az első közületek, hogy úgy is lehetne hasznot húzni, úgy is lehet érvényesülni, hogy annak más ne lássa kárát? Bizonyos kultúrákban bizonyíthatóan jól működik az "élni és élni hagyni" teóriája, nem érdemel meg egy esélyt itthon is? Hidd el, nem omlik össze a világ, ha egyszer te fogod be a szád, ha egyszer te nyelsz egy nagyot és nem esel nekem foggal-körömmel!

Holnap adózzunk hát kedvességgel, önzetlenséggel és toleranciával azoknak, akik megérdemlik ezt - akik pedig nem, hát őket legalább hagyjuk békén! Holnap, mert ez a nap már úgy is kibaszottul el van cseszve.