Harcsa Veronika (Quartet)

Hallatlan, hogy a legjobb dolgokról mindig lemaradok, mint a borravaló.. Sebaj, a mondás is úgy tartja: jobb későn, mint soha. A címben szereplő leányzó (és négyese) a tegnapi napig - bevallom férfiasan - tökéletesen ismeretlen volt számomra. Azért ez sem teljesen igaz, a Too Early c. számot számtalanszor hallottam az MR2-ön, csak éppen nem figyeltem rá oda, hogy kit hallgatok.. Egy biztos, Veronikára érdemes odafigyelni és ezt nem csak én látom (hallom?) így!

Harcsa Veronika 2004-ben kezdte tanulmányait a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Jazz-tanszékén (hol másutt?), saját nevét viselő zenekara mellett tagja az Erik Sumo Band-nek, de olyan együtteseknek is énekelt már, mint pl. a Colorstar, a Korai Öröm, vagy a Budapest Jazz Orchestra. A közönség mellett a szakma is elismeri, példának okáért 2007-ben elnyerte a Budapest Fringe Fesztivál a "Fringe Legjobb Hangja" díját, emellett rendszeresen megjelenik fesztiválokon kishazánk berkein túl Ausztriában, Franciaországban, Németországban vagy éppen Izraelben. Akik ellátogattak idén a Volt fesztiválra, továbbá valamennyire is fogékonyak az igényes smooth jazz-re, nos ők abban a szerencsés helyzetben voltak a minap, hogy élőben hallhatták a kisasszonyt.

Azonban akik velem együtt nem voltak ott Sopronban, ne csüggedjenek - a kvartett két albuma is elérhető, név szerint a debütáló Speak Low és második, már Veronika szerzeményeit tartalmazó You Don't Know It's You. Ez utóbbi korongról származik a már emlegetett Too Early c. szám is, amely minden kétséget kizáróan a legpopulárisabb, azonban a többi 12 miatt sincs okunk panaszra, sőt! A címadó dal mellett személyes kedvencem az If You, illetve az All That You Say c. szerzemények, de mind-mind ideális társ egy jó tea mellé olvasáshoz, blog-íráshoz, vagy - egy kicsit halkabbra hangolva - nyár esti baráti beszélgetések kísérőjének; feltéve ha arra érdemes társaságba keveredsz.

Az előrelátó művésznő - nagyon okosan - az angol nyelv mellett tette le voksát, ezzel kikövezve az utat a világsiker felé, aminek vitathatatlan és első jeleként a rendkívül sikeres japán debütálást emelném ki - de csodálkoznék ha itt megállna a diadalmenet! Személy szerint nagyon szurkolok, hogy a második album még több polcra felkerüljön, azonban ne csak külföldön, hanem ami talán még ennél is fontosabb: idehaza is. Nem járja, hogy amíg Norah Jones nevét mindenki ismeri, a smooth jazz magyar üdvöskéje már korántsem kap ekkora reflektorfényt!

A hölgyemény saját honlappal is rendelkezik, de ami talán még ennél is fontosabb, a dalok.hu portálon keresztül Te is beszerezheted a második albumot, igen baráti, 1200 ft-os áron. Aki hozzám hasonlóan most ismerkedik a kortárs jazz világával, ragyogó kiindulási alapra lel a Harcsa Veronika Quartet munkásságában és akkor sincs semmi baj, ha ennél tovább már nem is merészkedünk, mert nagyon jól tudom: Verával bármikor eltölthetek egy kellemes estét a jazz selymes világában.

A szerző Vancsó Zoltán és Lenard Tamás képeivel dobta fel a bejegyzést, köszönet értük!

Szép kilátások

Ma törvényszerűen rosszkedvűnek és morgósnak kellene lennem, ám mégis kirobbanóan jó a kedvem. Pedig minden okom meglenne a borús hangulatra - kezdve azzal, hogy alig aludtam pár órát, azon át, hogy sokáig melóztam és végül mindennek tetejébe még kávét sem kaptam. Pont olyan nyomorult ébredés volt ez is, mint bármelyik a héten. Ha a statisztikát figyelem, éppen rámfért már egy kis pozitív löket - de látszólag semmi sem indokolná, hogy pont a mai nap történjen így. Túl sokat nem foglalkoznék a kezdettel, onnan folytatnám, hogy kiléptem az utcára - mert hát tegye fel a kezét, akit érdekel életem azon szakasza, amely az ébredés és a cipőfűző-bűvölés közt telt el? Begyűrtem hát a kulcsaimat a táskám egyik rekeszébe - ahova szoktam, előkerestem a napszemüvegem, ahonnan szoktam; majd elvigyorodtam.. Az a kellemes, finoman bizsergetően hidegen-meleg nyári szellő csiklandozott meg, amivel talán idén még nem is találkoztam. Borzasztóan utálom a nagy nyári melegeket, az a fajta ember vagyok, aki a hideget jobban viseli, mint a kirobbanó hőséget (azért várjuk meg, mit írok majd erről télen). A reggeli szél és én pillanatok alatt a legjobb barátságban lettünk, mintha csak azt akarta volna mondani: "tudom, hogy korán kellett kelned, ráadásul feleslegesen és még kávét sem főzött neked senki, de itt vagyok én; megsimogatlak - ugye milyen csodás érzés? Legyen ez ma a te napod, mosolyogj!"

Ezért mosolyogtam hát. Most pedig itt ülök a helyemen, Beck-et hallgatok (az album címe Modern Guilt - tele van nyári szellős számokkal), a bal kezem ügyében pedig egy csésze friss kávé gőzölög. Az úriember, aki miatt ilyen korán keltem, persze késik egy órát; ezért aztán van időm kényelmesen megírni ezt a postot, elolvasni a mai sajtót és cseverészni a pajtásokkal egy kicsit. Ja igen, hogy mi ez a gyűrű balra fent? Ezt kapom magamtól ajándékba, és a mutató-ujjamon fogom hordani, amúgy Hank Moody módra. Most miért ne lenne jó a kedvem?

Nikon D700: D3-as apától és D300-as anyától

Jó egy hete (vagy még több) szinte minden nap olvasni lehetett a japán cég második full-frame-es gépéről az állítólagos D700-asról. A blogok és portálok lehoztak egy-egy újabb kémfotót, aztán másnap bebizonyították, hogy csak photoshop-maszatolás az egész. Ma reggel azonban a Nikon véget vetett a mismásolásnak, és bejelentette új gyermekét a nagyérdeműnek. Szerény személyem egy D80-as masina boldog és elégedett tulajdonosa, idestova több mint egy éve. Ez alatt sikerült belsőséges viszonyt kialakítanunk, de fogalmazhatunk úgy is: kapcsolatunk felhőtlen és gyümölcsöző. Természetesen fél szemmel mindig is kacsintgattam a nagyobb modellek felé (D200, majd D300 és félve írom le: D3), azonban hogy ne rugaszkodjam el nagyon a földtől és a realitásoktól, a következő egyezményre jutottam saját magammal: addig a pontig, amíg a fotografálás csak kedvtelés és nem pénzkereseti lehetőség: marad a D80. Azonban gyarló az ember - álmodozni pedig nem bűn, úgyhogy essen pár szó a legújabb családtagról!

Ahogyan korábban már említettem, a D700 a cég második full frame-es gépe, így pont akkora felületen garázdálkodhat a beérkező fény, mintha 35mm-es filmterkercsre dolgoznánk. A fotózással (még) be nem oltott olvasók bizonyára legyintenek ilyen csöppnyi különbségeken, egy vérbeli fotós azonban lelkesen bólogat velem egyetemben. A nagyobb lapkához nagyobb kereső dukál: ha keresztül nézel rajta, majdnem akkora képet látsz, mint a nagytesóén (a D3-as nézetének 95%-a: az eredeti kép 0,72 helyett csupán a 0,7-szeresét); de hogy még a százalékokon rugózhassunk egy kicsit, feltétlen leírom, hogy a csúcsmodell nagyjából 20%-al testesebb a D700-nál. Ha megfosztjuk az akkumulátortól, memóriakártyától és lencsét sem passzintunk az elejére, még éppen egy kiló alatt maradunk, ami a súlyát illeti - ez azonban senkit sem hat meg, hiszen így lehetetlen használni a gépet.

Úgy is fogalmazhatunk, egy D3-as szívével, és egy D300-as testével jött világra a kicsike - és valóban! Megkapta a 12 megapixeles fullframe (FX) érzékelőt a nagyobbik őstől, a kisebbik szülőtől pedig kecses vonalakat örökölt. Ezzel a húzással a Nikon betömte azon fogyasztók száját, akik sokallták a D3-as nagyágyú borsos árát, de a D300-nál többre van szükségük; vagy legalábbis ezt hiszik. Valós és komoly veszélyt jelenthetett a cégnek a nagy rivális (a Canon) EOS 5D-je, amely a D3 árának a feléért kínált full frame érzést - természetesen kompromisszumokkal, hiszen a két modell nem egy kategória. Azt hiszem nem tévedhetek nagyot, és biztosan kijelenthetem: a D700 egyértelmű és nyílt hadüzenet a Nikon részéről az 5D gyártójának.

Természetesen vannak különbségek mind a D3, mind a D300 tekintetében, egyrészt a Nikon mérnökei sem ülnek a babérjaikon - a fejlesztés nem állhat meg; másrészről viszont ha túlságosan nagy lenne az azonosság a magasabb kategóriás modellel, ki venné meg amazt? Perpillanat ami nekem szemet szúrt, az az 51 pontos 3D-s fókusz-követéssel feltúrbózott AF-szenzor és a D300-ból már megismert (és a D3-ból hiányolt) érzékelő-tisztítás. Ami viszont meglepő húzás volt a Nikon részéről: ez a modell az első a cég professzionális kategóriájában, amely beépített vakut kapott. Canonos barátom már a D80-asom vizslatása során is felhúzta szemöldökét - pedig nincs mit szépíteni, azt a vázat még az igényes hobbystáknak szánja a cég. Noha vaku került a váz tetejére, a két CF-foglalatból csak egy jutott a D700-nak (szemben a D3 dupla foglalatával, mellyel szimultán két kártyára is írhat a gép) és a zárszerkezet sem annyira robosztus, így csupán fele annyi elsütést garantál a gyártó (szemetek!).

A D700-as az ígéretek szerint 2.999 USD-s áron kerül bevezetésre, amely lehet sok is, kevés is - attól függ, honnan nézzük. Azoknak a professzionális fotósoknak, akiknek a D3 elérhetetlen, bizonyára jól cseng az a háromezer dolláros summa, és ne felejtsük el, a Canon modelljére is hasonló árcimke kerül. A magam félék viszont háromszor is meggondolják, érdemes-e lenullázni a bankszámlát emiatt a minden kétséget kizáróan csodás masináért.

Ha bővebben érdekel a téma, olvasd el a hivatalos magyar oldal bejelentését itt, de ha birtokában vagy az angolszász nyelv ismeretének az eredeti bejelentéssel jobban jársz!

Nem mehetünk el szó nélkül egy másik bejelentés mellett sem, amely a professzionális vaku-vonal megújulásáról szól az SB-900 személyében! A szerző azonban szándékosan nem foglalkozik a portékával, melynek oka prózai: egy nagyon jó barátja a napokban vásárolt be az imént megnevezett vaku elődjéből; bocs cimbora, ennél többet nem tehettem!

A nap idézete II.

"Ezerféle tehetség és adottság származhat saját elégtelenségünk érzéséből"
 

-- Alfred Adler

Adler pszichológus volt Freud-hoz hasonlóan, ámbár eltérő nézeteik miatt nem igen kedvelték egymást. Ha Freud képviselte a kékvérű arisztokráciát az agyturkászok között, akkor Adler volt a munkásosztály. Utóbbi eszmeisége határozottan közelebb áll hozzám, Freud-hoz én még nem nőttem fel, egyelőre biztos távolságból ismerkedünk egymással; abban sem vagyok biztos, közelebb kerülünk-e egymáshoz valaha?

Adler nem tudta elfogadni azt a freudi álláspontot, miszerint minden lelki problémánk az elfojtott szexuális vágyakra vezethető vissza. Szerinte minden ember uralni szeretné környzetét, azonban ha nem küzd az illető mentális problémákkal, a társadalomba való beilleszkedésének vágya (szociális érzékenység?) legyőzi - végső soron elfojtja - ezt a törekvését. Alapjában véve gyermekkorunkból, kisebbségi érzéseinkből (érdekességképp: Adlertől származik a kisebbségi komplexus, mint kifejezés) kell kiindulni. A gyermeknél mindenki nagyobb, és nagyobb hatalommal bír. Természetes hát, hogy minden gyereket hajt az elismerés utáni vágy és szerzett, vagy vele született gyengeségeinek legyőzése. Ha szerencsénk van és megfelelő nevelésben részesültünk, kisebbségi érzéseinket megtanultuk legyőzni és egyik irányban sem mozdult el pszichénk. Melyek ezek az irányok? Vélt, vagy valós hiányérzeteinket kétféleképpen dolgozhatjuk fel: vagy visszahúzódóak, félénkek leszünk (ha bemutatnak egy jó nőnek, nem mersz a szemébe nézni), vagy betegesen vágyunk arra, hogy ezeket a hiányosságokat, javakat, a soha meg nem kapott elismeréseket megszerezzük (vajon a kamasz, akinek szülei nem engedhették meg gyereküknek a márkás holmikat, felnőtt korában őrülten sokat költ majd efféle javakra?). Adler szerint mindkét véglet káros a társadalomra nézve, már pedig az egészséges psziché kellőképpen érzékeny szociális téren - ez tartja távol attól, hogy ön- és közveszélyes módon kompenzálja kisebbségi komplexusát (lásd Napóleon). Eddig nem is olyan bonyolult, nemigaz?

Mindig csodálkoztam azon az embereken, akiket ha megkérdeztek, mik a hosszú távú tervei a jövőre nézve, egész egyszerűen azt vágták rá, hogy "nem tudom". Tisztán emlékszem, kissrác koromban buszsofőr, majd tűzoltó, végül rendőr szerettem volna lenni - teljesen világos, ezek a sztenderd sztár-szakmák ebben a korban (a közgazdászok, jogászok, brókerek és agysebészek ekkortájt még labdába sem rúghattak). Ez természetesen a későbbiekben többször változott, sőt tovább megyek: ma sem vagyok biztos benne, mit fogok csinálni öt év múlva - egy azonban mindig biztos volt: amióta az eszemet tudom, hajtott valamiféle cél, hogy valakivé váljak. Lefogadom mindenki ismeri azt az érzést, amit egy film megtekintése után érez, kifelé menet a nézőtérről: elégedettséggel (némi izgatottsággal keverve) tölt el minket a tudat, igen, kicsit mi is úgy élünk, mint a film hőse, egy kicsit mi is olyan kozmopoliták vagyunk, mi is olyan könnyedén vesszük az életet, jövő héten nekünk is olyan jó nőnk lesz és így tovább, és így tovább.. Teljesen mindegy, mennyire valósak ezek a kijelentések, az érzés kitarthat akár egy hétig is (ezért tűznek ki minden héten új premiereket a mozik, hehe), a lényeg hogy a halvány megelégedettségen túl - sokkal mérvadóbban - fejlődésre sarkallnak: több időt áldozunk a nagyvárosi létnek, adózunk a kortárs művészeteknek, kevesebbet szorongunk, vagy éppenséggel többet járunk futni és kondizni, hogy még jobban imponáljunk a magasabb klasszisú nőknek. Vegyük észre, hogy ezáltal - ha úgy tetszik tudtunk nélkül is - a társadalom jobb tagjaivá váltunk! Záró bekezdés helyett pedig csak annyit kérdeznék: mit akart mondani Adler a fenti idézetével, ha nem ezt?!

A nap idézete

Szipál Péter blogján bukkantam erre a gyöngyszemre:

"A szépség az genetika, papa, mama ajándéka a gyereknek, nem jogosít fel semmire."

Milyen igaz.. Egyébként nagyon tetszik az úriember stílusa, imádom amiket, és ahogyan ír.. A fenti idézetbe sem tudnék belekötni, magaménak érzem az első szótól az utolsóig. Azonban a fenti mondat korántsem jelenti azt, hogy derogál, ha egy nő tudja (és tudatosan kezeli, kihasználja) vonzó mivoltát. Ráadásul nem csak a folyamatosan változó, erősen szubjektív normáknak megfelelő szépségek lehetnek vonzóak, sőt.. Számomra egy szép nőnél akkor kezdődik a probléma, ha e mellé nem szándékozik más értéket felmutatni, mondván ennyi is elég a sikerhez - mondanom sem kell, szerintem az efféle nők sosem vonzóak..

Minden viszonylagos és mindent megszoksz véges időn belűl, ezért aztán akár zárhatnám is soraimat a közhellyel, miszerint "a szépség múlandó", de nem fogom.