Bakancslista, Kopi Luwak, és az élet

Mielőtt rátérnék a lényegre, kezdjük talán a hétvégével, csak hogy kerek legyen a kép! Miután péntek reggel nagyjából 10 percet töltöttem azzal, hogy egy nyomorúlt vitamin-kapszulát leimádkozzak a nyelőcsövemen, szomorúan kellett konstatálnom, hogy kezdődő torokgyulladásom aznapra teljesen kifejlődött és mindent meg is tesz, hogy megkerserítse a napomat. Nem is volt túl nehéz dolga, s már-már nyerésre állt a nyavaja, amikor is egy kellemes vacsora fényében érkezett az egyszemélyes felmentősereg egy nagyon jó barátom kíséretében. Mindketten valami extrára vágytunk, valami nem hétköznapi örömre, ha csak rövid ideig is, de legyen már különleges a péntek esténk! Végül a tintahalra esett a voksunk, mely azonban nem nyújtott különösebb gasztronómiai élményt (nem is tudom mit vártunk, hiszen nem tengerpart mellett élünk - a mirelit-áru pedig egy étteremben is mirelit marad), de a pincérlány felejthetetlen mosolya kárpótolt mindenért. Mondanám, hogy már a torkom sem fájt, de ez egy részt nem lenne igaz, másrészről viszont tökéletesen nem érdekelt, mi folyik odabent. Vajon a kedvessége csak nekem szólt, vagy ez is a munkaköri kötelessége? Akárhogy is, a különlegességet ezúttal nem a tányéromon, hanem a leányzó tekintetében kellett megtalálnom, csak azt sajnálom hogy nem voltam olyan közvetlen Vele, mint Ő velem. Hogy lesz-e következő alkalom, azt nem tudhatom, de azt hiszem, mindenképpen nyertem az ügyön. Ha rámenősebb lennék, bizonyára többet is, s talán most nem ezzel a bejegyzéssel szerencsétlenkednék. Képzelt vagy valós, ámbár kiábrándítóan rövid flörtünk után új erőre kapva nekiálltam megszervezni az estémet, melynek gyümölcsét most olvashatjátok. A köztes időt pedig két film, valamint nagyjából egy palack finom bor, és némi bruschetta elfogyasztásával töltöttem. Mindkét filmet elmaradásaim pótlásaként tekintettem meg, név szerint az egyik a Wall-e volt, a másik pedig a Bakancslista. A két meglehetősen eltérő alkotás között nagyszerű átvezetővé vált egy palack Wunderlich-féle portugieser, némi olivás mozzarella fűszeres paradicsommal, pirítós-ágyon és az a kedves pár társasága, akiknél a második filmet tekintettünk meg. Végül az egészet egy-egy - azóta klasszikussá avanzsált - Southpark-epizóddal zártuk, és az ígérettel, hogy még másnap (illetve akkor már aznap) is találkozunk. Igazán változatos estém volt - nincs jogom panaszkodni főleg annak tudatában, hogy milyen szánalmasnak ígérkezett a napom.

A két filmről nem szeretnék itt és most értekezni, habár Jack Nicholson és Morgan Freeman mélyebb nyomott hagyott bennem, mint a kis takarító-robot, mindkét mű megér majd egy misét. Most azonban ha nem bánjátok, nem erről a két filmről szeretnék írni! Sokkal inkább arról, hogyan élek, hogy egyáltalán élek-e, mit várhatok az élettől és az élet mit vár el tőlem? A címben szereplő kávé-fajta pedig nem más, mint a jelenleg kapható legdrágább portéke a Föld kerekén, ha koffeinről van szó. Különlegességét egy Indonéziában őshonos macskafajtának, a Civet-nek köszönheti - éppen ezért bizonyos körökben Civet-kávénak is hívják a Kopi Luwak-ot. A szóban forgó macska előszeretettel fogyasztja a kávé bogyós gyümölcsét, azonban a kávébabot képtelen megemészteni - élelmes emberek pedig ezt a biológiai tényt, s embertársaink mérhetetlen sznobériáját kihasználva jutnak tekintélyes summához. Azonban senki se sajnálja tőlük ezt a pénzt - közben már mindenki kitalálhatta: bizony nem kevés macskakakit kell áttúrni az ínyencség kedvéért. A kávébabot ért enzimek mellett, melyek a keserűségért felelős proteinek ártalmatlanításában segédkeznek, azért is különleges a Kopi Luwak, mert a négylábú szerzetek csakis és kizárólag a tökéletesen érett bogyókkal érik be, míg az emberek leszüretelnek bármit, ha itt a szezon. Rövid értekezésem után kanyarodjunk is vissza eredeti témámhoz: azaz miért élnek egyes emberek Civet-macska módjára, kiválogatva a legtökéletesebb, legzamatosabb bogyókat, míg mások - durva hasonlattal élve - miért csemegéznek amazok ürülékéből? Paradoxonnak tűnik és mégis tökéletesen elégedett a helyzettel minden szereplő. Ez a nagyszerű(?) szimbiózis véleményem szerint nagyjából le is fedi az életminőségről alkotott világszemléletemet, melyet lentebb bővebben is ki fogok fejteni.

A reinkarnációt és más szépreményű téziseket egy kicsit most félretéve azt hiszem bátran kijelenthetem, hogy nagy valószínűséggel csak egyetlen életem van. Ebből az egyből kell kihozni a lehető legtöbbet, mégpedig kizárólag nekem: ha majd életem alkonyán (vagy valamivel előbb) arra szottyan kedvem, hogy számadást végezzek, csak magamnak tehetek szemrehányást, amennyiben nem leszek elégedett az eredménnyel. Az élet minőségét rengeteg szempont szerint osztályozhatjuk, meg sem kísérelném felsorolni őket, s hosszú estéket tölthetnénk azzal, hogy arról vitázunk ki él helyesen, s miért? Hiszen ki a legnagyobb pazarló: aki két végén égetve a gyertyát megállás nélkül csak a (káros) szenvedélyeket hajtva éli le életét, vagy aki burokba zárva, minden veszélytől védve, ámbár szinte minden élménytől megfosztva tengeti napjait, vagy netán az, aki életét a munkának, karrierjének, saját kis birodalmának építésének szenteli? Tartok tőle mindhárman vesztesek lennének, amennyiben egyáltalán létezne ilyen ember. Szerencsére ilyen szélsőséges magatartásra senki sem ragadtatta még magát környezetemben, habár olykor mindhárom típus jeleit tapasztalhatjuk magunkon és másokon egyaránt. Ha minőségi, tartalmas életről beszélünk, arányokról, a változatosságról, célokról és a jóízlésről mindenképpen szólnunk kell. Amikor kissrác voltam, úgy gondoltam minél több csokit tömök magamba, annál jobb lesz nekem. Felnőtt - felnőtt, jó vicc - fejjel már tudom mennyivel nagyobb élvezeti értéke van egy falat minőségi csokoládénak, mint két tábla átlagos portékának. Mennyivel felemelőbb érzés kibontani a kemény papírdobozba csomagolt, aprólékosan lezárt, az utolsó négyzetmiliméterében is kidolgozott fóliába zárt igazi kakaóval készült igazi csokoládét! Az íz-orgia mellett ezek az apró részletek ajándékoznak meg minket az érzéssel, hogy fontos emberek vagyunk, hogy a legjobbat érdemeljük. Hogy ez csak illuzió lenne - nem tagadom van benne igazság - akkor fogjuk hát fel az efféle élvezeteket édes inspirációnak a minőségi élet jegyében. 

Idővel minden szenvedély kimúlik - kár búsulni ezen, hiszen így újabbaknak adhat helyet életünkben, a természet örök körforgásához hasonlóan. A változatosság záloga tehát többé-kevésbé múló szenvedélyeink hajhászása. Ezért mosolygom meg azokat az embereket, akik állandó rosszallásukat fejezik ki felém, ha érdeklődésem egy-egy újabb terület felé veszi az irányt. Pedig így köttetnek az új barátságok, a múló szerelmek, születnek újabb hobbyk és hivatások, a nagy alkotások és próbálkozások, de a nagy utazások is ezzel az egyszerű lépéssel kezdődnek. Fogalmam sincs, mennyire élek teljes életet, sajnálatos módon egy lexikon sem tartalmaz pontos definíciót ezzel a szócikkel. Abban azonban határozottan biztos vagyok, hogy szóba sem jöhet teljes élet színes és szerteágazó ízlésvilágom, s az igényeim nélkül - másnak talán igen, nekem azonban semmiképp sem! Hogy élhetnék és alkothatnék a zenei gyűjteményem nélkül? Milyen lenne a spagettim Pavarotti nélkül? Mennyi idő alatt kódolnék le egy oldalt a pörgős elektronikáim nélkül és milyen nyomasztó lenne egy szürke és hosszú kutyagolás az ipodom nélkül? Mi inspirálna, ha eltűnnének a kedvenc festményeim, melyeket képes vagyok hosszú perceken keresztül önfeledten bámulni? Ha nem nézhetnék át naponta több száz fotót irigykedve, vagy ne nézhetném meg legalább félévente a kedvenc filmjeimet? Biztosan szegényebb lenne az életem ezek nélkül, csakúgy mintha céltalanul tengetném egyik napomat a másik után.

Mindenkinek vannak céljai - nekem legalábbis voltak, vannak, és egészen biztosan lesznek is! Mégis a legszebb része az egésznek a mindent átitató fejlődés utáni vágy, amely önmagában értelmet ad az életnek. Ha ma este egy gyakorlatból kétszázat csinálok meg, jövő héten már háromszáz lesz a tét, ha elégedett vagyok egy fotómmal, hát bebizonyítom magamnak, hogy tudok sokkal jobbat is alkotni, amelynek fényében már elveszik az előző. Nem számít mi az álmom, vagy éppen mi a feladatom, mert nem létezik olyan magas tét, amire ne licitálnék rá, s ha saját vagy éppen mások korlátait már másnap ledönthetem, az éppen annyira tölt el elégedettséggel, mintha teszem azt fél év munkája lenne a dologban.

Összefoglalva a jóízlés, életcéljaim mélysége és állandósága, valamint az életem építőkockáit adó érzések, élvezetek aránya határozza meg a szememben az élet minőségét. Régebben azt gondoltam, ha egyik-másik területet elhanyagolom a másik javára, sokkal sikeresebb lehetek, hisz' arra az egy területre koncentrálhatom erőimet, amelyre életemet alapozom. Ez ideig-óráig igaz lehet, ám hosszú távon megbosszúlja magát, ráadásul mi történik, ha időközben kiderül, más szerepet szánt nekem a sors? Ki él teljes, minőségi életet: a Civet macska, vagy aki a kávébab után túrja az ürülékét, esetleg aki kevesebb munka fejében megelégszik az átlagos bogyókkal? Mindannyian ugyanazért a portékáért élnek-halnak, s ha kicsit a dolgok mögé nézve leegyszerűsítem azokat, rá kell hogy jöjjek az életünk nem más, mint egy nagy rakás kávébab, egy olyan feltételezett világban, melyben minden a koffein körül forog. Rajtunk múlik, miként jutunk a bogyókhoz, megesszük, vagy ledaráljuk, mennyit gyűjtünk be és szétválogatjuk-e a tökéletlen szemeket, netán beérjük a gyengébb felhozatallal is? Aki kicsit is ismer, kapásból tudja a választ, igen én vagyok az, aki csak a tökéletes portékával éri be. A "mindent vagy semmit"-tézis elkötelezett apostolaként csak a legjobb jöhet szóba, legyen szó a saját munkámról, vagy egy finom falatról, egy ingről vagy bármiről, amiből már legalább kétfélét gyártanak, s egymás alá-fölé pozícionálhatom őket. Ezek szerint a hozzám hasonló alakok élnek a létező legmagasabb színvonalon, míg aki beéri az olcsóbb borral, akinek nem számít, milyen inget ölt magára, az feltétlenül rossz úton jár? Tényleg így lenne? Lemondani a tökéletességről, a kifogástalan minőségű holmikról, vagy éppenséggel a legelismertebb márkákról mennyivel rosszabb, mint lemondani bármiről, csak mert nem a létező legjobb jut belőle? 

S vajon én teljes életet élnék? Önkritika ide vagy oda, fogalmam sincs továbbra sem! Kérdezzek meg mást, mit gondol? Teljesen felesleges lenne! Az én életem az én gondolataim, szempontjaim szerint lesz teljes, nem másoké által. Az, hogy milyen cimke díszeleg a kávésdobozon, amiből az éppen most készített kávét kortyolgatom csak addig fontos, amig én iszom. Edward Cole a Bakancslistában különös figyelmet fordított arra, hogy minden napját egy csésze különleges kávéval indítsa, míg Carter tökéletesen elégedett volt egy bögre Nescafé-val. Homlokegyenest eltérő életük mégsem volt teljes, s ennek - lássuk be - vajmi kevés köze lehetett a kávénak. Ellenben Edward élete egyik legfontosabb szertartásától, mindennapjai komponensétől fosztottuk volna meg, ha kivesszük a Kopi Luwak-ot a kezéből - mellyel ugyan nem volt teljes az élete, nélküle viszont bizonyosan kevesebb lett volna.

Talán túlságosan is sok kérdést sikerült belesűrítenem ebbe a pár bekezdésbe, s ha jobban meggondolom, egyre sem találhatsz értelmes választ a sorok között. Nem mondom, hogy közelebb kerül az igazsághoz, aki megnézi Jack Nicholson és Morgan Freeman egyik legnagyobb alakítását a Bakancslistában, nem mondom, hogy csupa hasznosítható tanácsokkal látja majd el az élettel kapcsolatban - de hogy tartalmasabban tölti el azt a másfél órát, mint ezzel a bejegyzéssel itt, abban egészen biztos vagyok! Én pedig azt hiszem, most főzök még egy kávét magamnak..