"Hat hete még egy szánalmas senki voltam, pont mint te!"
Hetek óta erre a filmre vártam, így hát mi sem természetesebb annál, hogy a premier napján nézzem meg a Wanted-et! Nos megnéztem, még relatíve friss az élmény, megpróbálom hát rendbeszedni gondolataimat, melyeket rögtön meg is osztanék az alábbiakban.
Jolie és Freeman helyett engedjétek meg, hogy a 47 éves rendezővel, Timur Bekmambetov-val kezdjem a sort! Annak idején szinte ugyanezzel a megelőlegezett rajongással vártam a Night Watch-ot is, s bár nem voltam maradéktalanul elégedett, mégis mély nyomott hagyott bennem az alkotás. Töredelmesen be kell hogy valljam: a trilógia második részét még azóta sem sikerült megnéznem (Day Watch), a befejező résszel együtt (Twilight Watch) majd minden bizonnyal erre is sort kerítek. Bekmambetov egy orosz földön nagy népszerűségnek örvendő könyv-sorozatból adaptálta első filmjeit, a Wanted-nél pedig egy - bevallom számomra ezidáig ismeretlen - képregényhez nyúlt, mely azonos címmel jelent meg, Mark Millar tollából. Az orosz rendező ezzel a filmmel debütál Hollywoodban, így nem csoda, hogy mindenki biztosra akart menni, ezért a manapság felkapottnak számító műfaj mellé néhány húzónév is dukál. James McAvoy (Wesley Gibson, a profi bérgyilkossá avanzsáló lúzer) mellé felsorakoztatták Morgan Freeman-t (Sloan, a szövetség feje) és Angelina Jolie-t is (Fox, a jónő bérgyilkos).
Senki se várjon cizellált, több szálon futó sztorit, vagy magvas gondolatokat a filmtől, ez egy kőkemény akciófilm, amely az agyad helyett inkább a szemeidet fogja munkára, azt viszont vérprofin csinálja. Sok helyütt hasonlítják Bekmambetov (sokszor le fogom írni a nevét, hogy mindketten gyakoroljunk) munkásságát a Wachowski-fívérekéhez - ezzel egyetértek, a képi világ azonban sok helyen elárulja a mester orosz gyökereit - ezt pozitívumként éltem meg. A történet gyakorlatilag három, négy mondatban letudható, én sem vesztegetnék vele túl sok időt; a film kezdetén egy jelentéktelen senki képében felbukkanó Wesley átalakulását követhetjük nyomon, melynek végeredményeként nem egészen hat hét alatt a legveszélyesebb bérgyilkos válik belőle, akinek ha kell percenként 400-at ver a szíve, s ha a szükség úgy hozza, egy laza csuklómozdulat kíséretében a megfelelő ívben csűrve-csavarva juttatja a skulót a takarásban lévő áldozat koponyájába.
Training day
Felmerül a kérdés: ki rendeli meg a gyilkosságokat és milyen apropóból? Ezt a kérdést nagyjából olyan gyorsan lerendezhetjük, mint ahogy a film tette a téma morális oldalát: Wes egy szabályok felett álló bérgyilkos-társaság tagjává válik, miután apjával végez a hírhedt renegát gyilkológép, Cross. A parancsokat a társaság vezére, Sloan fejti meg, de a nagybetűs Sors adja - egy szövőgép végtermékéből kiolvasva (ebbe szerintem most ne is menjünk jobban bele, legyen elég annyi, hogy binárisan érkezik az információ). A már említett morális kérdést, miszerint bármely eszme, cél nevében szabad-e gyilkolnunk nagyon frappánsan kezeli Fox kisasszony: sosem tudhatod, hány ember életét oltod ki azáltal, ha nem talál célba az a bizonyos golyó.. Ezzel a készítők le is veszik a néző válláról a terhet, ezek után mindenki nyugodt szívvel szúrkolhat a maroknyi gyilkosnak/hősnek!
Bár keserű szájízt és némi iróniát érezhet az olvasó a szavaim mögött, megnyugtatok mindenkit: a fentiekkel az égvilágon semmi baj nincsen, bőven a műfaj határai között maradtak az alkotók. A rendező tökéletes munkát végzett több szempontból is: egyrészt nem éreztem öncélúnak a speciális effektusokat, az összes tele volt energiával, dinamizmussal és bár több helyen volt Matrix-utánérzetem, alapjában véve a film jóval több, mint egy gyenge utózönge. A film ritmusa tökéletes volt, szinte sehol sem szakadt meg egy pillanatra sem a lendülete; nagyon mesterien adagolta a rendező a történetet a látványelemek mellé.
Vigyázat: szókimondó billentyűk!
A végső katarzist jelentő gyilok- és textilgyári jelenet (direkt nem írok ennél többet az egészről) lezárásaként azt kapjuk amiért fizettünk: a sok vér, lövedék, hulla, akrobatikus mutatvány és rombolás után egy kiszámítható levezetést, leszámítva azt, hogy ezúttal elmarad a főhős mennybemenetele, amit én mindenképpen a film pozitívumai közé sorolnék. Nem veregeti hátba senki Wesley-t, nincs az a bizsergetően boldog érzés, amiért megmentette a világot (talán mert nem is menti meg).
Timur és csapata olyan filmet alkotott, amely nem akar saját súlycsoportján kívül ringbe szállni, ott viszont lefogadom bármiben - tarolni fog! A dialógusok és Wes monológjai a legtöbbször rendben voltak, nem számítva néhány "hollywoodi" benyögést ("igen, ő az arc..!", stb.), amitől viszont égnek állt a hajam.. Ha már a dialógusoknál tartunk, meg kell említenem, véleményem szerint óriási hiba volt Csőre Gábort a főszereplő magyar hangjának választani - egyszerűen elvette a szerep élét; sajnálom de Gábor nem ez a karakter - én egyébként is a feliratos filmekért rajongom - sebaj, majd a DVD-n! A teljesen egyedi, csak Timur Bekmambetov-ra jellemző képi megvalósításról pedig már elég dicshímnuszt zengtem, amúgy a legtöbb vizuális trükköt valószínűleg már úgy is láttad valamelyik trailerben. A film aláfestő zenéjéről ezúttal Danny Elfman gondoskodik - semmi rendkívülire ne számíts, ellenben nincs útban, nem vonja el a figyelmet a képsorokról, de ha nem lenne ott, hiányérzeted lenne - olyan, mint egy tökéletes mozis társ.
Összességében azok a srácok, akik kénytelenek voltak elkísérni barátnőiket a Szex és New York-ra, most elégtételt vehetnek a csajokon a filmmel; nem kötnek rossz üzletet sem ők, sem akik hátsó szándékok nélkül ülnek be azonosulni a nevenincs senkiből lett bérgyilkos (anti)hőssel. Azért nem árt, ha tudatosul bennük is: kanyarban lőni ők sem tudnak..
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése