Majd holnap elolvasom a tegnapi újságot

Szerda, 9.45 körül:

A mai napom előreláthatólag rém keserves és fárasztóan hosszú lesz, ezért aztán előremenekültem a problémák elől, s a szokásosnál korábban keltem fel, hogy amire csak lehet, tisztességesen előkészülhessek. Rém amatőr dolognak tartom és utálom, ha felkészületlenül futok bele egy problémába, ezért ha lehet, kerülöm az ilyen helyzeteket. A bőséges reggeli után instant bűntudatom támadt, mivel már jó három hete hanyagoltam az edzést és egyáltalán mindenféle testmozgást kiiktattam az életemből. Sűrű három hét áll mögöttem, ilyenkor az efféle tevékenységek nem élveznek prioritást - mondván ha kimarad egy-két alkalom, nem dől össze a világ. A világ nem dőlt össze, a lustaság ellenben napról-napra újabb területeket hódított el tőlem saját magamért vívott háborúnk során, s hogy ki áll nyerésre, azt most ne firtassuk, legyen elég annyi, hogy álltam már fényesebben is! Nem szokásom délelőtt áldozni a hasprések és egykezes súlyzók oltárán, most mégis mindenáron túl akartam esni rajta a nap első felében. Még el sem kezdődött mai vesszőfutásom, máris jókora adag feszültség halmozódott fel bennem, melynek levezetésére kitűnő alkalomnak kínálkozott egy-két kiadós szériázás. Miközben az emailjeimet és a híreket futottam át az egyik szememmel, a másikkal lopva az órát figyeltem, vajon mennyi idő marad a bemelegítésre, s már le is mondtam egy-két gyakorlatról, csak hogy beleférjek az egyre szűkösebb időkeretembe. Mondanom sem kell, inkább a kiadós bemelegítésről mondtam le, mintsem kedvenc portáljaim és a flickr-oldalam bújásáról (pedig meddő próbálkozás munka előtt, fél lábbal már az utcán minden kommentre válaszolni, és az új képekre reagálni), így hát röpke egy-két perc múlva boldogan vetettem bele magam a kétszer tíz kilogramnyi acél emelgetésébe.

Pontosabban szólva csak vetettem volna, ha nem tiltakozott volna minden porcikám a korai terhelés ellen. Elkeserítő, mennyire függünk kialakított életvitelünktől, szabályainktól és szokásainktól. A szervezetem tudta, normális esetben ilyenkor még jól megérdemelt pihenőjét tölti, van ideje regenerálódni és felkészülni egy újabb viszontagságos napra. Most azonban megvontam tőle ezt a lehetőséget, ezt pedig a várakozásaimat jócskán alulmúló teljesítménnyel viszonozta. Ami máskor már-már könnyedén ment, most percekig tűnő kínlódásnak tűnt, s bizony komoly kétségeim támadtak afelől, végzek-e egyáltalán az első négyes szériával.

Aztán beütött, amire a legkevésbé sem számítottam: épp amikor már minden jól ment, s kezdtem felvenni a ritmust - sikerült úgy meghúznom a hátam, hogy kész csoda az is, hogy egyáltalán ki tudtam egyenesedni. Hamar beláttam, a mai edzésprogram itt véget is ért: irány a zuhany, majd a munkahely - és tulajdonképpen boldognak kellene lennem, hogy ennyivel megúsztam az esetet. A hiányos bemelegítést okoljam, vagy rozsdásodó izületeim bosszúja lehetett ez, esetleg a sors űz gúnyt belőlem az utóbbi napok gyanús kiegyensúlyozottsága miatt? Fogalmam sincs, és nem mondom kétszer azt sem, hogy ezek így, együtt váltották ki a malőrt. Szomorúan kullogtam hát egészen a munkahelyemig, hiába ástam elő a legütősebb dalokat az ipodom már rég elfeledett szegleteiből - sőt, ennek tetejébe még minden probléma, személyi ellentét, félelem és kilátástalanság, ami a szívemet nyomta, ott lüktetett a fejemben. Egy balul sikerült gyakorlat elég volt, hogy egy csapásra megváltoztassa a napom, mert hát ki szeret félbehagyni bármit is, amit eltervezett? Én biztosan nem, ilyen csúfos kudarc árán pedig főleg nem! Mindenki ismeri a "bal lábbal kelt fel" kifejezést, nos én bevezetném a "meghúzódott háttal érkezett munkába" frázist is, amelyet ez előbbi kifejezés hatványaként definiálnék.

Csütörtök, valamikor 10 és 11 óra között:

Mindezek ellenére a munkanapom meglepően olajozottan indult, mindenre időben előkészültem, a problémákat elsimítottam és amennyire csak lehetett előre dolgoztam, hogy rám aztán ne kelljen várni. Mégsem tudtam felengedni - talán a hátam miatt, talán a nyomasztó gondolatok miatt, vagy mert a neheze még hátravan, és mert előre tudtam, hogy nagy valószínűséggel hajnali 2 előtt nem kerülök ágyba. 

Csütörtök, 21.45:

Minden úgy is lett, ahogy sejtettem: hajnali 2.30-kor még mindig ezt a bejegyzést írtam, a sötét fellegek sem tűntek el, némi papírmunka pedig a súlyzók sorsára jutott - fére kellett tennem őket másnapra. Ma estére végre-valahára sikerült befejeznem mindent, amit szerdára terveztem - sőt ha a súlyzókon is túl vagyok, s ezúttal megúszom komolyabb sérülés nélkül, azt hiszem végre kicsit megnyugodhatok - legalábbis holnapig. Előbb azonban kinyitom a tegnapi Magyar Hírlapot és elolvasom mi történt a világban, amig a saját kis problémáimmal voltam elfoglalva. Neked pedig külön megköszönöm hogy elolvastad ma, mi történt tegnap az én világomban!