Fatboy Slim @ Balaton Sound

Mindannyian őrzünk egy szép kis listát azokról a dolgokról, melyeket mindenáron szeretnénk elérni életünk során. Az pedig teljesen lényegtelen, hogy legtöbbünk - velem egyetemben - sosem veti papírra kívánságait, hiszen kinek van kedve állandóan áthuzogatni meg nyilazgatni egy ekkora listát? Kispolgári kliséktől mentes álmok ezek, gyermeki lelkületünk egyre kétségbeesettebb jajjkiáltásai, még mielőtt végképp elsüllyednénk az egysíkú lét mocsarában.

Az én személyes listámon igen előkelő helyen szerepelt egy találkozó Fatboy Slimmel, s ezennel büszkén kijelenthetem: egy ponttal rövidült a lista, ugyanis vasárnap ha csak röpke két órára is, de létrejött a találka! Azt, hogy milyen kalandos úton sikerült jegyet szereznem, le sem írom, azt viszont mindenképpen megemlíteném, hogy legnagyobb szerencsémre a lehető legjobb társasággal érkeztem Zamárdiba - ez pedig úgy gondolom nem elhanyagolható szempont egy ilyen fontos eseménynél. Ahogy a művelt angol mondja - "sharing is good"; már pedig közel nem mindegy, kivel osztod meg életed talán legnagyobb zenei élményét, jól mondom? Ha nem megfelelő emberekkel lettem volna ott akkor, most minden bizonnyal egy csöppet keserű szájízzel írnám ezt a postot. Erről azonban szó sincs, így örömmel csapok a billentyűk közé, jöjjön aminek jönnie kell!

Fatboy Slimet (polgári nevén Norman Cook, született 1963. július 13-án, Quentin Leo Cook néven) bemutatni nem egyszerű feladat. Egyrészről aligha találni valakit, aki sosem hallott volna a virgonc lemezlovasról, másrészről annyi mindent lehetne Róla írni, hogy az ember azt sem tudja, hol kezdje. Élete korai szakaszában igen messze állt a keverőpulttól és a lemezjátszóktól: a Disque Attack nevű rockbandában püfölte a dobokat, majd kicsit énekelgetett is - miközben szociológiát és politikát tanult. A Disque Attackot a Housemartins követte, melyet barátjával hozott össze 1985-ben, de rövidesen innen is mehetnékje támadt - ezúttal végképp hátat fordítva a rock-zenének (előtte még összehoztak egy slágert Happy Hour címmel). 1988-ban Brighton felé vette az irányt, hogy azzal foglalkozhasson, ami igazán érdekli. Megalapította hát a Beats International-t, mely nem is tekinthető igazi bandának, inkább afféle laza összefonódásnak egy maroknyi stúdió-zenésszel karöltve. A kapcsolat gyümölcse egy újabb nr. 1 sláger a Dub Good To Me lett. Mondamom sem kell, Cooknak megint mennie kellett - a következő állomás a Freakpower nevű duó Ashley Slaterrel, szerzeményeik közül pedig a Turn On Tune In Cop Out-ot emelném ki, melyet a Levi's is felhasznált egyik kampányukhoz. Soron következő lemeze ezúttal egy szóló-album, melyet már Pizzaman néven jegyzett; az albumról három szám is felkerült az angol listák élére, én most csak a Happy Hour-t emelném ki név szerint. Ha már kellőképpen beleszédültél a sok művésznévbe és lehetetlen sláger-címbe, megnyugodhatsz, nem vagy egyedül. Még a Guiness Rekordok Könyve is megemlékezett a fickóról 1997-ben, miszerint egész pontosan hét különféle névvel sikerült befurakodnia a brit Top 75-be - ebben pedig nem akadt párja. Kár hibáztatni ezért Norman-t, hisz' ekkor még javában kereste önmagát, nem csak a zenében - legalábbis engem erre enged következtetni ez a temérdek név.

Nem kellett túl sok időnek eltelnie és megszületett végre Fatboy Slim, Vele együtt pedig az a sajátos stílus, amiért annyira, és annyian imádjuk Őt. Debütáló albuma, a Better Living Through Chemistry azonnal meghozta számára a sikert és az elismerést, innentől kezdve töretlenül ívelt felfelé Norman csillaga - változatlan néven és többé-kevésbé azonos stílusjegyeket követve. Miben rejlik Fatboy Slim sikere? Elsősorban szerintem abban, hogy a mai napig hiteles, amit művel, és ahogyan műveli. Viszonylag egyszerű eszközökkel, de iszonyúan gazdag zenei anyaggal a tarsolyában és - nem utolsó sorban - elismert művészek segédletével dolgozik (elég ha csak Macy Gray-re gondolsz), így sosem válik egyhangúvá - ami műfaját nézve nem kis szó, lássuk be! Azonban Fatboy Slim nem lenne Fatboy Slim, ha nem bizonyítaná be minden egyes alkalommal, ahányszor csak a pult mögé kerül, hogy még mindig Ő csinálja a legőrültebb bulikat a Föld kerekén; gondoljunk csak a második Big Beach Boutique-ra, ahol a tervezett 60.000 helyett közel 250.000 party-arc özönlötte el a patináns Brighton Beach-i mólókat - nem kis fejfájást okozva a rendőrségnek, amely pár évre ki is tiltotta a rendezvényt a partról.

Szerencsére ilyen radikális lépéstől nem kellett tartanunk a magyar rendfentartó szervek részéről - bár lefogadom az őshonos tihanyi polgároknak lett volna egy-két keresetlen szavuk az angolhoz éjfél környékén - de az időjárás miatt komoly fenntartásaim voltak, azonban az égiek ezúttal kegyesek voltak hozzám. Szeretném leszögezni, hogy sokakkal ellentétben én nem a Balaton Sound harmadik napjára váltottam belépőt, hanem Fatboy Slim 2 órás set-jére, ezért aztán csak este 20.00 körül került az ominózus karszalag a csuklómra. Épp idejében, hogy Zagar ismét meggyőzzön, igenis itthon is lehet igényesen űzni ezt az ipart! Azonban - bocs, Balázs - ez a post most Norman-ről szól, úgyhogy ugorjunk is két órát - ennyi idő alatt sikerült pár ismerőssel összeakadni és egy tisztességes sajtos-tejfölös lángost is begyűjteni - hiszen ez mégis csak a Balaton-part! Ezúttal sem hazudtoltam meg önmagam: győzött a marketing mindenható hatalma és azonnal beálltam a leghosszabb sorba, amely a "FASZA A LÁNGOS!" feliratú egység felé kígyózott. Mr. Cook ezúttal pontos volt, megkockáztatom: korábban is kezdett, méghozzá a Praise You-val, ami véleményem szerint telitalálat volt - természetesen ha mással kezd, akkor is ezt írom, ez tiszta sor. Zamárdi felé az úton azon tanakodtunk mivel kezdi setjét, hány saját szerzeményt rak fel és egyáltalán mire számíthatunk majd? Röviden: azt kaptuk, amire számítottunk. Ezt alátámasztandó, saját elmondása szerint azt játszotta, amit a közönség (azaz én) hallani akart; ennél frappánsabban pedig nem is lehetne egy mondatban összefoglalni az estét. Alapjában véve azzal emelném a többi DJ fölé Fatboy Slim-et, hogy a nevével fémjelzett Big Beat-stílus vonalait követve pakolta a világegyetem legkülönfélébb zenéit elénk, miután addig formálta, gyúrta vagy éppen ütötte-vágta azokat amíg nem illettek be a sorba. Ebből az aspektusból nézve az ember egy alaposan, előre kigondolt koncepciót keresne a produkcióban, azonban aki ott volt, érezhette, mennyire élt a show, s milyen érzékeny reagált Cook a közönség reakcióira. Az első fél óra véleményem szerint ismerkedéssel telt, a lemezlovas kiváncsian pakolta fel portékáit és viszonylag gyorsan váltott - a közönség is ízlelgette az élményt, amit eddig - döntő többségünk - csak levadászott mp3-akból vagy a Big Beach Boutique DVD-kről ismerhetett. A megszerzett információk birtokában már biztos kézzel választott bele a zenékbe, amelyek így a kellő ideig pöröghettek, hogy biztosan kifejtsék hatásukat. Hatásfokozóként megemlíthetném Norman állandó idétlenségeit, melyekkel a nagyérdeműt szórakoztatta: közvetlen, néhol infantilis ámde végig pozitív energiát sugárzó megjelenésével és laza gegjeivel erősítette közönségében a Fatboy-érzést, mely a Praise You első taktusától kezdve ott vibrált a levegőben - a temérdek lángostól, gyrostól, krumplitól és ki tudja még mitől megfáradt olaj szagával és a nekünk oly' kedves Balatoni nyár illatával keveredve. Nos, ezt adtuk hozzá mi, magyarok a Fatboy-feelinghez - mondom ezt nem is biztos, hogy olyan keserű szájízzel. S mit adott nekem Norman Cook? Két végigtombolt órát - családapa útitársam és kedves felesége is tisztességgel tartotta a tempót, maximális tiszteletem Nekik ezúton is, egy frappánsan összedobott válogatást - mellyel remélhetőleg tovább szélesedik majd zenei spektrumom - kezdve a saját szerzeményekkel, House of Pain Jump Around-ján át a korábban sohasem hallott egzotikus slágerekig (Rap Das Armas - lásd a post végét!). Ami azonban talán ennél is fontosabb, nem távoztunk üres kézzel Zamárdiból: Norman Cook pozitív életfelfogásából és kisugárzásából két óra alatt olyannyira jól lehetett lakni, hogy még útravalónak is csomagolt nekünk belőle, s remélem legalább a nyár végéig kitart majd.

Búcsúzóul ha van kedved, hallgasd meg a kétórás szet legemlékezetesebb és legbugyutább számát - mely Brazíiliában óriási siker, én őszintén bevallom eddig még az életben nem hallottam :)