Megfelelni

Gyakran ringatom magam abba a tévhitbe - főként egy különösen balul sikerült nap után, hogy lelkem megnyugodjék - miszerint a külvilágnak mutatott arcom nem is érdemel akkora figyelmet, mint sokan gondolják. Valóban nincs akkora jelentősége a külcsínnek, de annál jóval több, mint amennyit gyakran tulajdonítottam neki. Ritkán kezdem el magam boncolgatni a kérdést, hisz' ennél azért jóval fontosabb dolgokkal is el tudom ütni az időt, hálistennek. Általában akkor kerül előtérbe a dolog, ha egy rég látott ismerős vagy egy kekeckedő "barát" érdeklődik affelől, hogy még mindig ugyanott dolgozom-e, vagy milyen autóm van, mikor házasodom már meg és így tovább, és így tovább. Megfigyeléseim szerint ezek az általánosan elfogadott mérföldkövei a sikeres életnek, legalábbis ami a környezetemet illeti. Ha most egy amerikai filmből lépnénk elő, valószínűleg még hozzá csapnám a hétvégi golfozást is, csak hogy még teljesebb legyen a kép - és mert mindig is szerettem volna golfozni.

Akkor hát milyen szerepet tölt be a rólam kialakított kép külső megítélése? Másképp teszem fel a kérdést: mennyi energiát öljek annak a Tamásnak a megformálásába, amit a külvilág lát, és látni kíván rólam? Mert - bízom benne - senkinek sincs kétsége afelől, az az ember, akit a környezetem ismer korántsem azonos azzal, aki valójában vagyok. Azt sem mondanám, hogy szerepet játszom, illetve talán mégis: az emberek szeretnek szerepeket osztogatni egymásnak, s általában el is várják, hogy a másik annak megfelelően viselkedjék. Ha nem így teszel, problémás eset vagy - rossz munkaerő vagy, nem vagy igazi barát, nem tudod mi kell egy nőnek, nem az vagy, akire vágynak, nem tudsz viselkedni, alakoskodó vagy, túl őszinte vagy, nem vagy őszinte - nem folytatnám, ha nem baj. Ha jóval fiatalabb lennék, csak legyintene mindenki: lázadó kamasz! Akkoriban sokminden voltam, de lázadó nem: mindenkinek megfeleltem, de legalábbis görcsösen meg akartam felelni. Persze mindenkinek nem lehet megfelelni, már csak azért sem, mert ha már legalább hárman vannak egy szobában, abból kettő jó eséllyel a másiknak ellentmondó dolgot akar. Kár tagadni, túl későn jöttem rá, mekkora ostobaságot csináltam, ezután következett aztán életem azon szakasza, amikor is senkire sem hallgattam és senki véleménye nem érdekelt. Hirtelen antiszociális lettem, akivel nem lehet kijönni, aki senkire sem hallgat és semmi sem érdekli. Életem korábbi szakaszában túl sokat foglalkoztam a külvilággal, aztán meg túl keveset. Korábban emberi kapcsolatokat gyűjtöttem, aztán meg a nyers tudást. Rengeteget olvastam és tanultam (nagyjából 70%-át akkor sajátítottam el annak, amiből a mai napig élek), és keveset beszélgettem. Iszonyú mennyiségű könyvet szereztem be - nem titkolom, jó részüknél csak a birtoklási vágy hajtott - a legkülönfélébb témákban, kezdve a kortárs szépirodalommal, a szakácskönyveken, szakkönyveken és a jógán át a pszichológiáig. Rengeteg mindent megtudtam a világról, de nem volt kinek elmondanom. Később, egykori barátnőm ezt úgy tapasztalta, hogy én egyfolytában kioktatom Őt és másokat is, pedig csak arról volt szó, hogy örültem, hogy végre valakinek adhatok abból, amit magamba szívtam. Ideje volt belátni, ez az életmód sem célra vezető, majd miután a kapcsolatom is megszakadt a fent nevezett leányzóval, elhatároztam, gyökeres változásokat vezetek be életemben.

Tulajdonképpen engem mindig minden érdekelt, csak az nem, ami az átlagembert. Nem érdekelt, hogy nincs kocsim, nincs a nevemen saját lakás és így tovább. Mindenkit meghallgattam illedelmesen, magamtól és magamról viszont soha nem beszéltem - nem meglepő módon ez manapság nemigen zavar senkit sem, túlságosan önzőek vagyunk már ahhoz, hogy egyáltalán észrevegyük, hogy a másik is figyelmet érdemel(ne). Ott álltam hát egymagam, hogy kicsit kiszínezzem a történetet: saját magam elefántcsont-tornyába zárva, óriási tervekkel a fejemben a jövőmet illetően. Első körben nem egészen fél év alatt leadtam 20-25kg-ot, amit kisebb-nagyobb ingadozásokkal a mai napig tartok - van okom a büszkeségre, s ez olyan változás volt, amit mindenki észrevett és elismert. Engem lepett meg legjobban a dolog, micsoda változásokat vont maga után csak ez az egy lépés: túlzás nélkül állíthatom, vonalaim mellett az egész mentalitásomat átformálta a testedzés. Korábban saját béklyóim rabja voltam, mi szerint ez vagy az úgy sem sikerülhet, kár is hát megpróbálnom, másnak sem sikerült - nekem sem fog. Rengeteg dologba vágtam bele, egy rakás új dolgot próbáltam ki és rengeteg új embert ismertem meg - teherbírásom és munkakedvem is megtöbbszöröződött. Szemmel láthatóan minden a legnagyobb rendben, minden úgy alakult, mint ahogy az egy magamfajta fiatalembernél elvárható. Félretettem az álmaimat, hogy még több pénzt tehessek félre - egy tisztességes bankszámla márpedig alapkövetelmény, ha (kis)polgári életről beszélünk. A hirtelen nyakamba szakadt energiazuhatag ellenére abbahagytam a kísérletezgetést, nem próbáltam ki magam többé semmiben, egy dologra koncentráltam, a fennmaradó időt pedig pihenésre, regenerálódásra fordítottam. Soha nem éreztem magam ilyen jól és ilyen nyomorultúl: ingerekre, új, befogadásra váró dolgokra vágytam, jó és rossz élményekre, amik üzemanyaggal láttak volna el a létemet szimbolizáló hajót, melyről nem tudtam eldönteni, hogy végre valahára révbe ért-e, vagy csak zátonyra futott?

A végső lökést azt hiszem azok a súrlódások adták meg, melyek újdonsült barátaim és köztem egyre gyakoribbá váltak. Azt hiszem Ők a mai napig nem látják be, hogy nem velem van baj, nem vagyok egy hitvány alak, egyszerűen csak másképp gondolkozunk alapvető kérdésekben. A problémát sokkal inkább abban látom, hogy mindenáron rám akarják erőszakolni (nem csak ők) az életmódjukat, az erkölcsi normáikat és konkréten a hétköznapjaikat, tokkal-vonóval együtt. Nekik ezt még mindig könnyebb megbocsátani, mint saját magamnak - mert én is pontosan ezt tettem, valaki más életét próbáltam élni a sajátom helyett; mintha egy kabátot húznál fel, ami sehogy sem passzol Rád: itt-ott szorít, máshol pedig bő. A legjobban akkor jársz, ha leveszed, így ugyan fázni fogsz, ha fúj a szél, elázol, ha jön az eső, de legalább nem fulladsz meg - vállalható kompromisszum, s egyszer mindenkinek el kell döntenie, milyen áron és mikor akar kabátot magának.

Én pedig egyelőre nem akarok, illetve fogalmazzunk úgy: lázasan keresek tovább, s bár néhány kiadós égszakadáson túl vagyok, mégis visszaadtam már jópár kabátot (pedig nem egy igen szép volt) és kész vagyok megtenni ezt ma is, holnap is, ha a helyzet ezt kívánja. Sokszor elgondolkozom azon, túl vagyok-e már életem legszebb, leggazdagabb időszakán, vagy még csak ezután következik-e? Tíz év múlva vissza fogok vágyni a mostani életembe, vagy lenézően mosolygok majd a szánalmas próbálkozások sorára? Átkozni fogom-e magam döntéseimért, vagy hálás leszek értük? Mivel nincs senki, aki hitelt érdemlően válaszolhatna a fenti kérdésekre, sem arra, hogy mi a helyes út és én azon járok-e, azt hiszem levonhatom a tanulságot és kijelenthetem: elsősorban magamnak kell megfelelnem, még ha ez néha gyökeresen ellentétes is azzal, amit elvárnak tőlem. Mennyivel könnyebb dolgom volna ha minden kabát, s benne minden ember egyforma lenne, nem igaz?

Nem igaz.